Fantom:E.- Dánia 7.

Míg én igyekeztem felfogni, hogy valóban ott áll előttem, ő nyugodtan, barátságos tekintettel mért végig. Az , hogy maszkot viselek , már egyáltalán nem lepte meg , kezdeti riadalma mintha soha nem is létezett volna . Mintha tudatában lett volna annak , miért hordom , de még így sem tűnt rémültnek . - Talán ... zavarom ? - Kérdezte félénken, egészen halkan. 

- Nem ... egyáltalán nem ... - Feleltem , nem éppen a leghatározottabban. 

 - Jó , hogy látom. Már régóta keresem ... - Keres... engem ? - Kérdeztem vissza megrökönyödötten. - Igen . - Bólintott . - Mert rosszul érezem magam a történtek miatt . - Mondta teljesen őszinte bűnbánattal hangjában. - A nevelőnőm ... nem bánt túl kedvesen önnel ... az ö nevében is elnézést szeretnék kérni ... 

 - Erre semmi szükség , kisasszony ...  

- Nem volt helyénvaló , hogy így küldte el , azok után ami történt , uram . - Szólt bánkódva. - Ez ne nyomja a lelkét . - Kértem nyugodtan . - Megszoktam már az ehhez hasonló fogadtatást . - De tudom , hogy nem ezt érdemelte volna .

- Megköszönte és ez nekem éppen elég . - Szögeztem le . - Nem tartozik semmivel. Ha tudná , milyen kevesen méltatnak ennyire ! Ha tudná milyen ritkán hallom ezt a szót ; köszönöm !  

- Azért valamit, csak tehetek ... - Felejtse el a kedvemért és ne gondoljon rá többet . - Kértem. Mélyet sóhajtott. - Ha az olyan könnyű volna ... de ön mindig a fejemben járt... és Gertrud folyton -folyvást eszembe juttatja, ami történt . Kérdőn néztem rá. 

 - Mert dühös rám. - Ismerte be. - Jogosan. Úgy hagytam el aznap a házat, hogy ő semmit sem tudott róla. - Mesélte. - Igazából... nem akartam rosszat... csak... csak... nem bírtam a házban maradni. Csónakba szálltam... és ... és a többit már tudja ... - Szólt sietve , s jól láttam arcán , hogy a történtekre visszaemlékezve nagyon elszégyellte magát. Eszembe jutott az a megmagyarázhatatlan pillantás , amivel akkor mért végig . Mintha attól félt volna , megtudom , hogyan került a vízbe . 

 - Azért van ami homályos előttem . - Mondtam , erre a jelenetre célozva . Megértette mire gondolok s most még jobban zavarba jött. Elkapta tekintetét, lesütötte szemét.  

- Bizonyára érdekli, hogyan kerültem a vízbe. - Szólt, majd újra rám emelte szemét és kérlelve nézett rám . - Ígérje meg nekem , hogy ha elmesélem , nem nevet ki .

Fogalmam sem volt , miért kér ilyesmit , de kérése nagyon komolyan hangzott . Most már végképp nem tudtam elképzelni , mit titkolt eddig.  

- Nem fogom. Ebben egészen biztos lehet, mademoiselle. - Ígértem habozás nélkül. Ettől mintha megnyugodott volna , és bátrabban kezdett bele mondanivalójába . - Mint mondtam , szólnom kellett volna arról , hogy elmegyek . Csakhogy ismerem Gertrúdot . Tudom mennyire túlzásba viszi néha az aggodalmaskodást. Nagyon félt és szeret a nyomomba járni. Én viszont nem érzem ezt mindig szükségesnek ... igazán kedves tőle , de ezt néha nagyon nehéz elviselni ... Már az mulatságos volt , ahogy mesélt . Halk hangon szólt , mindig s ez a szelídség akkor sem tűnt el , ha éppen nemtetszését fejezte ki , vagy ha ritkán kihozta valami a sodrából. 

 - Aznap semmi kedvem nem volt , hogy kísérővel keljek útra ... és nem akartam Gertrúdot megbántani sem ... tudom , hogy rosszul tettem , de inkább ... inkább egymagam , szálltam csónakba, majd egy könyvet kezdtem olvasni . Teljesen lefoglalt. - Folytatta bűntudatosan. Feszülten figyeltem, de eddig nem tűnt vészesnek. Nem volt egyetlen olyan momentuma sem elbeszélésének, amely magyarázatot adott volna a történtekre.

- Semmi bajom nem esik, ha nem vagyok olyan nevetségesen ügyetlen... - Kezdett bele újra egy kis szünet után . - Fogalmam sincs , hogyan de ... de a könyvet ... a könyvet a vízbe ejtettem ... és amilyen ostoba vagyok gondolkodás nélkül utánakaptam ... és hát ... nem tudok úszni ... - Hadarta és halvány pír öntötte el arcát , jelezve milyen zavarban van. Ez a történet akaratlanul is mosolyt csal arcomra , de némiképp meg is könnyebbültem, mert az alapján, amit láttam valami sokkal nagyobb szerencsétlenségre gondoltam . - Én ... én ... csak felugrottam és ... - Dadogta tovább alig bírva úrrá lenni rettentő zavarán. Hol rám nézett , hol lesütött szemmel a cipője orrát tanulmányozta . 

 - Nem erre számított igaz ? - Kérdezte elszégyellve magát. - Istenem! Hogy ez milyen bután hangzik... így szavakba öntve még nevetségesebb... - Döbbent rá és kis kezét idegesen kapta szájához. - Ha jobban meggondolom, meg is érdemlem , hogy kinevessen ... Várakozva nézett rám , lesve mikor tör ki belőlem a nevetés , de én csak mosolyogtam a maszk alatt . 

 - Nem ... nem nevet ki ? - Kérdezte kerekre nyílt , csodálkozó szemekkel , mikor a csönd már egyértelműen jelezte nem fogok szerencsétlenségén hangosan derülni . - Egy kicsit sem tartja mulatságosnak ügyetlenségemet ?

- Ahogy mondta , nem erre számítottam . - Vallottam be . - És talán , ha csak ezt az elbeszélést hallom , valóban nevettem volna , de ha arra gondolok , hogyan találtam önre , már koránt sem olyan mulatságos . - Feleltem elkomolyodva . Visszaemlékezve arra , milyen reménytelen állapotban hoztam partra , milyen szívszorító érzés volt mozdulatlanul a karomban tartani , még azt a halvány mosolyt is soknak éreztem . Az emlék lehangoló volt. Komoran , mélyen hallgattam . - Nagyon -nagyon sajnálom , ha megijesztettem ... - Mondta halkan a lehető legőszintébb sajnálattal hangjában . - Mint mondtam váratlanul ért ... - Ismételtem igyekezve elterelni figyelmét arról , valójában mit is érzek a történteket felidézve. - És ön , mit keresett itt abban a borzalmas időben ? - Kérdezte furcsállva . - Hogy őszinte legyek ... semmit . - Mondtam ki kereken . És mégis, olyasmit találtam , aminél értékesebbet, becsesebbet azóta sem leltem .