Most már szinte teljesen elcsitult bennem a vihar , csak az elégedetlenség maradt , s némi bánat a szívem mélyén ahogy Kristina szemébe néztem . Még mindig értetlenül , magába mélyedve ült , mintha az amit az elõbb érzett , úgy megrendítette volna , hogy még mindig nem tért magához .
Egy önkéntelen mozdulattal simítottam végig ismét arcát , halántékától , egészen az álláig , óvatosan érintve ajkait. Megborzongott ,s vissza süllyedve kábultságába , hunyta leszemét . Aztán ahogy kezem megállt karcsú nyakán , magához tért és az eddiginél is zavartabb tekintettel nézett rám . Egy halvány mosolyt jelent meg arcán , de szinte azonnaleltûnt és félig idegesen félig szomorúan hajtotta le fejét , hogy elrejtse elõlem a szemébõl tisztán kivehetõ érzelmeket .- Hogy van a nagybátyád ? - Kérdeztem hogy oldjam a feszültséget .De szinte azonnal megbántam , hogy kinyitottam a szám . A lány arcára olyan mély bánat árnyéka borult , pusztán e kérdés hallatán , hogy azt hittem nem álja meg könnyek nélkül . Egyszerre , mintha minden gyötrelme , titkos keserûsége , felszínre került volna . Olyan halványnak tûnt most bánata árnyékában , mintha hetek óta betegség kínozta volna. Megrendítõ volt ez a változás és a feszültséget szinte kibírhatatlanná tette bennem . Úgy éreztem , meggondolatlan kérdésemmel , egy perc alatt mindent tönkretettem . - A halálán van Erik ... - Suttogta fakóhangon Kristina s olyan elgyötört tekintettel nézett rám , mintha tulajdon életérõl volna szó . - Nem tudom meddig bírja még ... és azt sem tudom mihez kezdek ha ... Képtelen volt kimondani azt a szörnyû szót , amely azt a valamit jelölte , amitõl olyan nagyon féltette Esbensont . - Most ne gondolj erre ... - Kértem , igyekezve nyugtató hangon szólni hozzá . De mindjárt láttam ez hasztalan . - Képtelenség ... egyszerûen lehetetlen , hogy ne ez járjon a fejemben ... - Mondta maga elé és már gondolatban egészen máshol járt . Távol a kápolnától , távol tõlem , s annak az embernek ágya mellett állt õrködve , aki soha egy jó szót sem szólt hozzá .
- Úgy szeretnék segíteni rajta ... - Sóhajtott fel õszinte vágyakozással hangjában . - Azt teszed . Te mindent megteszel amit meg lehet tenni . - Csitítottam halkan . Önkéntelen , tagadóan rázta meg fejét , mintha nem hinné szavaimat . - Nem ... nem Erik ... mindig ott kéne legyek mellette , mindig ... - Mondta keserûen . - Virrasztanom , minden kérését teljesítenem ... nem aludni , jóízûen enni , míg õ haldoklik ... Láttam arcán és éreztem szavaiban mennyire haragszik saját magára . - Tegnap magára hagytam éjjel ... - Folytatta keserû dühvel . - Hogy tehettem ezt ?! Hogy aludhattam míg õ ílyen állapotban van , míg szenved ?! - Kristina ...
- Nem lenne szabad ... nem bánhatok így azzal aki a házába fogadott ... Most ismét az a mérhetetlen hála és szeretet beszélt belõle , ami ilyen hihetetlen erõvel kötötte Esbensonhoz . - Nélküle talán itt sem lehetnék ... - Döbbent rá és a felismerés minden nyugalmát elkergette . Ideges tekintettel nézett rám , úgy mint aki hirtelen ráeszmél arra , hogy tilosban jár . - Mennem kell ... Túl régóta vagyok itt ... Mennem kell . - Jelentette ki és még mielõtt bármit tehettem volna , felállt mellõlem. Néztem milyen sietséggel indult az ajtóhoz, majd milyen zaklatottan nyúlt a kilincsért . Mintha csak hírét kapta volna Esbenson halálának, vagy mintha a beteg hangját hallotta volna , aki haza szólítja . A látvány nagyon megrendített . Az hogy Kristina így aggódhat valakiért aki egész életében a legkisebb szeretetet sem mutatta iránta felfoghatatlan volt. . Zaklatottságát , rémületét , nem bírtam tétlenül nézni . Még mielõtt a kápolna ajtaját kinyithatta volna , léptem mellé s megfogtam a kezét . A lány megállt egy pillanatra és úgy nézett rám , mint aki képtelen eldönteni mit tegyen. Egyértelmû volt , hogy egyáltalán nem szívesen hagy magamra , hogy ha nem volna még valaki aki fontos számára soha egy percig sem akarna magamra hagyni . De most , hogy otthon a nagybátyja fekszik betegen ...
Szemébe könnyek gyûltek , kétségbeesése jeléül , de elengedte kezem és megfordult , hogy kilépjen az ajtón . Nekem azonban sehogy sem akaródzott elengednem . Minden porcikám tiltakozott az ellen , hogy ily hamar útnak eresszem , hogy hagyjam ilyen hirtelen eltûnni szemem elõl. Egy mozdulatba került csupán s az ajtó tompa zajjal becsukódott Kristina elõtt . Szemtõl szembe állt velem a lány. Halvány mályva színû ruhájában , oly fehéren mint egy szobor , csupán arcát öntötte el az indulat enyhe pírja . - Mennem kell ... - Mondta remegõ hangon. - Otthon a helyem ... Szavai suttogásba fulladtak, ahogy, magamhoz húztam s közelebb hajoltam hozzá . Kezem önkéntelenül végig járt nyakán , majd megállt mellkasán , keble fölött . Újra fellángolt bennem minden , ahogy tudatosult bennem , milyen közel van hozzám , hogy ismét a karomban tartom a lányt .Éreztem, mellkasa minden lélegzetvételnél megemelkedett , s szíve dobogott odabenn , úgy verdesett akár egy csapdába esett madár. Leírhatatlan vágyakozás égetett, mardosott belülrõl, olyan kegyetlenül , hogy az elsõ pillanatban azt hittem belepusztulok. - Haza kell mennem ... - Suttogta tovább Kristina rendületlenül . - Nem maradhatok ... Hangjában valóban ott csengett még az elszántság apró maradványa , de ezt már szinte meg sem hallottam . Lázasan csókoltam homlokát , lehunyt szemét , arcát . - Mennem kell ... szüksége van rám ... - Próbálkozott most már olyan erõtlenül , hogy szavai nem voltak többek egy sóhajnál .
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése