Fantom: E. - Dánia 11.

Nem volt kellemes arra gondolni , milyen ha elveszíti önuralmát . Erik félelmetes lehet mikor elfogy a türelme és az alapján amit eddig megtudtam róla , állítom , hogy nem veszélytelen az útjába állni . Tűr , de lesz egy pont amikor végleg elege lesz abból , ami körülötte zajlik , és akkor ... Itt mindig önkéntelenül megálljt parancsolt agyam. Megijedtem , nem akartam belegondolni abba , mire volna képes , ha többé nem próbálná visszafogni magát , ha mindent amit évek óta elnyom magában, szabadjára engedne. Némán végig mértem az előttünk helyet foglaló sötét ruhás alakot . Pillanatnyilag nagyon nehéz volt elhinni , hogy ez a csendes magába mélyedő ember képes volna ártani bárkinek is . És mégis ... Ha ránéz az ember , valahogy , valamilyen módon látja , érzi , hogy egyszer régen rémes dolgokat tett. És mivel már megette , ha ő úgy véli másként nem érheti el célját , nem fél még egyszer elkövetni. Nem , nem mondom , hogy örömmel tesz rosszat , gyűlöli magát minden helytelen cselekedete miatt, de azért nem fordul vissza , inkább megteszi azt amit nem kéne. A kudarcot képtelen elviselni, ez az amit nem tud , és nem is akar elfogadni. Bármit inkább, mint hogy elbukjon , hogy ne vigye véghez amit elkezdett. Ahogy így magamban tűnődtem , úgy éreztem mintha már hosszú percek óta , csak őt figyeltem volna . Megborzongtam . Kirázott a hideg a hirtelen támadt idegesítő , baljóslatú gondolatoktól . Talán észrevette , talán nem , de egyszer csak felállt . Ez magamhoz térített valamelyest.

- Róma a legszebb városok közé tartozik , ahol valaha jártam . - Jegyezte meg egyszerűen . Egy másod percig megállt előttünk, majd elgondolkozva kezdett járkálni fel és alá. Most nem tűnt idegesnek. Mintha valamennyire elűzte volna rosszkedvét az olasz főváros emléke. Egy csapásra megváltozott még a hangja is vidámabban csengett. Sokkal jobb volt ezt az Eriket látni és hallgatni, mint az alig pár perce előttünk ülő, komor, borongós és reményvesztett ember elbeszélését figyelemmel követni. - Láttam mindent amit érdemes volt szemügyre venni . Igen, láttam mind azt amiről az előtt , csak a szobámban üldögélve olvashattam. - Folytatta csendesen . - Giovanni végig vezetett a történelmi városrészeken ,s hagyta , hogy kedvemre csodáljam a Szent Péter Bazilikát , az Angyalvárat és a hatalmas Colosseumot. Ahányszor csak lehetőségem volt rá, mindig megnéztem ezeket a páratlan szépségű építményeket , és sohasem tudtam megunni a sétát Róma utcáin . - Mesélte. Teljes mértékben lekötötték figyelmét a saját gondolatai , ide-oda járkált, mélázó, lassú léptekkel.

- Nagyon megkedveltem a várost , s minden nappal egyre szebbnek láttam. Úgy hittem évekig élek majd ott ... azt reméltem talán ott is temetnek el ...- Hangja most ismét árnyalatnyi bánatról adott hírt . Elég volt ezeket a szavakat kiejtenie és lelkesedése már is érezhetően alábbhagyott. - Eszembe sem jutott elhagyni Rómát ... meg sem fordult a fejemben ... egészen addig a napig ... Elkedvtelenedve torpant meg. Váratlanul lecövekelt a zongora mellet amely a téglalap alakú szoba végében volt elhelyezve , az ablakkal szemben. Úgy nézett a hangszerre mintha csak most vette volna észre , hogy a szobában van . De úgy tűnt kellemes meglepetést okoz neki a régi zongora.

Még édesanyánk játszott rajta , sok évvel ezelőtt . Meg is látszott rajta az idő. Fája megkopott, fénytelenné vált . Olyan réginek látszott , hogy abban sem voltam biztos , hogy szól még. Senkit sem érdekelt már a házban , egymagában állt a sarokban némán , hallgatva. Csak az emlékek miatt volt szép. De Erik, nagy érdeklődéssel lépett közelebb a vénséges vén hangszerhez. A fedélen meggyűlt por sem zavarta , furcsa óvatossággal simította végig a fát . Különös de ebben a mozdulatban megrendülés és néma tisztelet egyszerre volt jelen . Olyan volt mint mikor valaki régi , számára igen fontos , de elveszetnek hitt tárgyra bukkan , s az első percekben képtelen elhinni , hogy nem csak a szeme káprázik. 
 - Istenem ... milyen régi ...- Suttogta meghökkenve , a fedélen nyugvó kezére meredve. - Még hozatta édesanyánk ide Rodenbe... - Jegyezte meg csendesen Florence . - Körülbelül húsz éves lehet. - Több annál ... - Állapította meg Erik . - Majdhogynem annyi idős mint én ...- Dünnyögte maga elé , majd kérdőn fordult felénk . - Miért nem játszik rajta senki ? - Érdeklődött szinte aggódva .
 - Anyánk régen gyakran órákon át ült ennél a zongoránál ... de idősebb korára már nem bírta a hangját ... ha meghallotta levert lett és kedvtelen . - Magyarázta testvérem homályos emlékeit felidézve. - Húsz éve apánk ezért el is akarta adni ... de a mama valamilyen oknál fogva mégsem engedte ... ragaszkodott hozzá ,hogy maradjon . Máig sem értjük miért ... hiszen a hangját ki nem állhatta. Most is csak az emléke miatt van itt.

- Nem szabadna hagyni , hogy itt porosodjon egy ilyen gyönyörű hangszer . - Szögezte le Erik . - Nem ezt érdemli . - Szólt rosszallóan . Szokatlan módon , úgy beszélt erről az öreg zongoráról , mintha egy emberi lény volna , akinek sajnálatra méltóan rossz sora van nálunk. Végtelen gyengédséggel simította végig ismét a fedelet , rendkívül ügyelve arra , nehogy kárt tegyen benne . Ezután sokáig hallgatott. Állt szótlanul , s nekünk olyan érzésünk volt , mintha levegőt sem venne . Egyre csak saját kezét nézte a fedélen ,s lehetetlen volt pontosan megállapítani mit érez. Fogalmunk sem lehetett arról , mi jár a fejében . Majd némi töprengés után ránk emelte tekintetét . Úgy nézett ránk mint aki most ébredt valami különös álomból . - Nem bánják ha játszom ? - Tette fel egyszerűen a kérdést . Egy másodpercre összenéztem Florence-el . Tekintetünk találkozott , s tudtam neki sincs kifogása az ellen , hogy Erik a zongorához üljön . Én mindig is szerettem volna egyszer meghallgatni mit tud , s testvérem szeméből is ezt olvastam ki. - Semmi akadálya . - Mondtam szinte azonnal , s Florence egy kurta bólintással értett egyet . Erik leült a zongoraszékre és vigyázva felnyitotta a zongorafedelet. Halk nyikordulással emelkedett fel . Továbbra is végtelen odafigyeléssel , óvatossággal ért a hangszerhez. Lassan, figyelmesen végig futtatta újait a billentyűsoron. Egymás után szólaltak meg a hangok , s bár a zongora már korát sem volt új , meglepően szépen hangzott. Mikor az utolsó magas hang is elhalt , Erik megállt . Mélyet sóhajtott , mintha hosszú percek óta először tenné.

- Remélem az édesanyjuk sem neheztel majd rám ezért ... - Mondta valami különös hangsúllyal. - Nem hinném ... - Felelt sietve Florence . - Sőt talán még örülne is neki , ha hallhatná . Szerette a zenét . - Igen ... tudom ... - Szólt Erik alig hallhatóan , majd minden figyelmét a zongorának szentelve játszani kezdett.

Lenyűgözően szép hangokat csalt ki abból a porosodó, öreg hangszerből. Legalább tíz éve nem volt hangolva, de Erik úgy szólaltatta meg, hogy ez egy cseppet sem volt zavaró. Elmélyülten, lehunyt szemmel, csak a fülére hagyatkozva játszott, számunkra ismeretlen dallamot, mégis oly tökéletesen, olyan ügyesen mintha kottát látna maga előtt. Improvizált , azt játszotta, ami eszébe jutott . Ennek ellenére kész műnek hatott . Hibátlan teljes műnek , amely egy percig sem szorult javításra . Le sem írta . Másodpercek leforgása alatt álltak össze fejében a hangok dallammá , s keze megállás nélkül mozgott. Ujjai mindig a megfelelő billentyűn voltak, nem tévesztett sohasem, mintha csukott szemén át is pontosan látta volna, mit tesz. Egytől egyig, minden hang helyét fejben tartotta . Szinte az volt az érzésem , annyira ismeri ezt a hangszert mintha ezen tanult volna játszani ... Csak akkor tud valaki így zongorázni , ha évekig , naponta több órán át fel sem kell a zongoraszékről. Erik kiskorától kezdve zongorázott , ez volt az egyetlen ami igazán letudta kötni , és sohasem unja meg. Akkor is teljesen belefelejtkezett a hangokba , semmi másról nem vett tudomást csak a billentyűkről. Ujjai fürgén jártak ,s leírhatatlanul szép muzsika töltötte be a szobát. Kellemes, simogató dallamok , melyek teljesen lekötik a hallgató figyelmét. A zongora hangja halk volt, mégis ellenállhatatlanul magával ragadó, határozott és gyönyörűséges. Különös, egyedi , elmét betöltő zengése semmihez sem hasonlítható . Édes csengése , olyan hatást keltett mintha nem is e világi hangok volnának . Finom , puha pókhálóként fogott körül a zene, szinte kézzel foghatóan. Erik cáfolhatatlanul ehhez értett a legjobban . Zenei tudása elérte azt a szintet , hogy az is mesterműnek mondható amit csak kedvtelésből , rögtönözve játszik. Ámulva töprengtem azon milyen lehet az a szerzeménye amin hónapokon át dolgozik . Meghökkentő , szinte már ijesztő teljesítmény !

',