A
távolból menydörgés visszhangzott, s a szél felerősödve zörgette a
kápolna öreg kapuját. Kristina figyelmeztetetett , ne időzzünk itt
tovább , a vihar lassan de biztosan közeleg , s ha megérkezik tombolni
fog .Jobb volna otthon , biztosabb helyen átvészelni. Az égre
feltekintve láthattam , valóban fenyegető felhők gyülekeznek a
láthatáron.
Nem is vártunk tovább , elindultunk a jól ismert kis
úton , amely majdnem egészen Kristina otthonáig vitt. A föld még sáros
volt a hajnali zivatartól , előttünk számtalan pocsolya csillogott. A lány ábrándozva lépdelt mellettem , hol az eget fürkészte , hol pedig örömteli mosollyal fordult felém . Hihetetlen elevenség és felhőtlen jókedv jellemezte minden mozdulatát , s ez a borult , komor időben még szembetűnőbb , még lelkesítőbb és mulattatóbb volt . De mikor az út végére értünk megtorpantam
. Szinte valós fájdalmat okozva hasított belém a tudat , tovább nem
tarthatok vele , mára el kell hagynom Kristinát. A ház már feltűnt
élődtünk és látványa mindkettőnket elkeserített, megállásra késztetett. Itt volt a búcsú ideje . Kristina arcáról eltűnt a mosoly , ahogy kezem nyújtottam felé, hogy átöleljem , aznap utoljára . Állt élődtem némán , és csak nézett rám gondterhelt tekintettel.
Az eső szemerkélni kezdett. Egyre nagyobb cseppekben hullott ránk ,eláztatva a tájat.
Kezembe vettem, Kristina kicsi kezét. Most jéghideg volt, a vihar hozta fagyos széltől pedig elgémberedett.
- Nem akarom , hogy elmenj . - Jelentette ki fakó hangon .
- Tudom ... de ...
- Mi akadálya van annak , hogy maradj , Erik ? Gertrud szívesen lát , tudod .
A ház felé pillantottam , s egyszerre nyugtalanság fogott el , megmagyarázhatatlan rosszérzés.
- Jobb ha megyek ... - Mondtam az ablakokat figyelve kitartóan .
Keze azonban még mindig az enyémben nyugodott , s ujjai görcsösen fonódtak össze az enyémmel.
- Kérlek ! Ez az este semmi jót nem ígér számomra... - Szólt könyörögve.
Hangjában szokatlan izgalom és kétségbeesés csengett.
-
Egyedül, szobám négy fala között... sivár és lehangoló... - Kezdte
csüggedten, majd kérlelve nézett rám. - Ha velem volnál... csak míg a
nap lemegy ... míg a vihar alább hagy...
Szavai alig hallhatóak voltak , a szél egyre dühösebben tépte a
fákat. Az eső is megeredt, s az utat csaknem elárasztották a kiöntött
pocsolyák. A lány halványkék ruhája a földet érte, s már bokáig sáros
volt, cipője is átázhatott. Fázott, egész testében remegett, még ha ezt
igyekezett is titkolni, minden erejével.
- Menj haza Kristina . - Kértem aggódva . - Holnap látjuk egymást . - Ígértem magabiztosan.
Nem mozdult dult
. Esdeklőn , kérlelve nézett rám , úgy mintha a mai este valami
borzalmas várna rá , s azt remélné , az én jelenlétemben könnyebben
elviseli , bármi legyen is az ami így felzaklatta. Percek alatt átázott mindene , teljesen átfázott . Az a hímzett kendő mely a vállát takarta , amely a nyári szellőtől megóvta , itt már semmit sem ért . A keze ijesztően kihűlt már , de egy lépést sem tett , nem indult meg hazafelé.
- Ne csináld ezt . - Kértem , azon igyekezve hogy kordában tartsam érzéseimet.
- Várnak rád. Odahaza , mindenki rád vár ... Gertrud és Clara ...
- Ők nem ... nem szeretnek annyira mint te engem Erik ... és én sem szeretem őket annyira mint téged ...
- Szavaiban mély bánat volt.
-
Clara és Gertrud igazán jók hozzám... de olykor úgy érzem mintha
láthatatlan volnék számukra...Ők nem értenek, Erik...egy szavamra sem
figyelnek ... néha mintha vakok és süketek volnának , ha én szólok
hozzájuk , ha én állok eléjük ... - Kezdte elfúló hangon. - Ez az este sem lesz más mint a többi ... talán még rosszabb is ... És én újra nyugtalanul alszom majd ... - Suttogta . - Ne hagy ma magamra ... nagyon kérlek ne menj most el !
Soha
sem láttam még ilyen elkeseredettnek és gyámoltalannak. Kérése nem
hagyott hidegen. Képtelen lettem volna magára hagyni, elmenni ezek után. Magamhoz
vontam, s ő úgy bújt meg karjaimban, mint egy átfázott kismadár, amely
végre menedékre lelt. Meggyorsítottuk lépteinket, s megindultunk a ház
felé mely már nem volt mesze.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése