Figyeltem , hogyan kúszik vissza a sötétség otthonába , hogyan tűnik el
az ami védelmet ad annak aki rászorul , annak akinek miden oka megvan
arra, hogy féljen a fénybe lépni… Komor, rettenetesen sötét gondolatok
gyötörtek. Magamba mélyedve néztem ki az ablakon, és lassan meguntam az
elém táruló látványt . Ám mikor már azon voltam , hogy hátat fordítsak a
tájnak , megpillantottam valamit . Egy árny mozgott a síkságon, egy
magányos , kicsi árny. Lassan, céltudatosan haladt útján a távolban
csillogó fjord partján. Alakja ismerős, összetéveszthetetlen . Azonnal
tudtam azt is , merre tart . És azt is éreztem , ahol ő van ott kell
lennem , mellette a helyem. Egyszerre megfeledkeztem mindenről ,
mindenről ami nyomasztott . Csak vele akartam lenni , látni az arcát ,
hallani a hangját . Olyan erővel tört rám a vágy, hogy nem bírtam
egyhelyben maradni , nem voltam képes ott állni és várni , míg eltűnik
szemem elől. Mire a kápolnához értem teljesen kivilágosodott. Az ég
alján lomhán úsztak a felhők, tompítva a hideg fényt. Az alacsony torony
hosszú árnya messzire nyúlt a földön, mellette a fák lombjainak zöldje.
A környék elhagyatottnak tűnt, egyedül én tudtam biztosan, hogy a
kápolna falai mögött van valaki. Zaj nélkül léptem át a küszöböt,
csendesen nehogy megzavarjam a terem nyugalmát. Megálltam az ajtófélfa
mellet, a falnak támasztottam hátam. Hidege valamelyest lehűtötte egyre
forró vérem. Tekintetem egyetlen pontra szegeződött, csak egyvalakit
láttam. Kristina egy padon ült , pár lépésnyire a bejárattól , nem
messze tőlem . Kezét térdén nyugtatta , ujjait összefonva búzavirág
szín, hosszú ruháján . Haja szétterült vállán , a szűk ablakokon
beszűrődő fény beragyogott minden egyes arany fürtöt. Hófehér arcán
elmélyültség és bánatos töprengés, szomorúság. Ezek az érzelmek nem
illettek hozzá, soha sem láttam ilyennek. Most azonban egészen biztosan
bántotta valami. Mély bánat ült ki vonásaira, ajkáról lehervadt a
mosoly. Úgy ült ott , mint aki gyászol , mint aki számára nagyon fontos
személyt vesztett el . Szeme félig lehunyva, hosszú pillái sem rebbentek
. Egyszerű , még is kimondhatatlanul szép látvány volt ennek ellenére
is . A lány fájdalma azonban megijesztett .Mi történt ? Mi az ami
ennyire elkeserítette ? Percekig figyeltem, anélkül , hogy jelét adtam
volna ottlétemnek . Csak reméltem , hogy nem valami szörnyűség az ami a
lelkét nyomja. Azonban nem bírtam sokáig tétlenül nézni szomorú arcát.
-
Kristina... minden rendben ? Jól van ? Hangom mintha álomból riasztotta
volna fel, összerezzent, majd felém fordult. Két nagy, csodálkozó szem
nézett rám, olyan megdöbbenéssel, ami meglepett. Ez a tekintet
elnémított , egy hangot sem voltam képes kinyögni . A lány felállt és le
sem vette rólam ámulattól kerekre nyílt szemeit . Úgy állt ott mint egy
szobor . Tétován mint aki nem tudja sírjon vagy nevessen , arcán
megrendüléssel . Végül mosoly jelent meg ajkain . Olyan örvendő mosoly ,
amit akkor és ott egyáltalán nem vártam. Egy röpke pillanat és Kristina
máris ott volt előttem, szemtől szembe álltam vele , és alig hittem,
amit láttam. Minden bánata eltűnt, mintha nem is lett volna egy kicsit
sem lehangolt. Arcáról valódi öröm volt leolvasható, amire igazán nem
számítottam. Arra, ami ezután következett, pedig álmomban sem gondoltam
volna. Megölelt. Két karját nyakam köré fonta, fejét vállamra hajtotta,
és magához húzott váratlanul nagy erővel. Életemben nem döbbentem meg
még annyira, mint akkor abban a percben. Ott álltam mozdulatlanul
ölelésében és levegőt venni sem volt merszem. Éreztem testének melegét,
közelségét, hajának illatát, és azt kívántam bár állna meg az idő..
. -
El sem tudja képzelni milyen boldog, vagyok !- Mondta felindultságtól
elfúló hangon. Szavai meghatottak, szívem egyre szaporábban vert,
torkomban éreztem lüktetését. - Erik ... én azt hittem ... azt mondta
... hogy ...
- Tudom... tudom mit mondtam - Sóhajtottam fáradtan . - De
nem volt elég erőm ... Karjának szorítása enyhült, és nagy bánatomra
elengedett. Hátrébb lépett, hogy felnézhessen rám .Kék szeme kutatón
futott végig maszkomon.
- Olyan biztos volt... olyan elszántnak tűnt ...
- Kezdte zavartan. - Nem értem , hogy lehet ... Miért van itt... Mély
levegőt vettem, hogy visszanyerjem higgadtságom, hogy újra a magam ura
legyek.
- Mert képtelenség... lehetetlen öntől távol élnem . -
Jelentettem ki megújult magabiztossággal . - Azt hittem képes leszek rá,
azt hittem itt tudom hagyni , de tévedtem . Szavaim hallatán Kristina
arcán hihetetlen komolyság jelent meg. Csak szemében maradt nyoma a
megdöbbenésnek.
- Öntől távol Kristina nem vagyok képes élni... nem
bírom elviselni a hiányát, nem boldogulok a világgal. - Szóltam halkan.
Soha sem volt merszem megérinteni. Csak távolról figyeltem.És távolról
elérhetetlennek tűnt.Gyönyörűnek és elérhetetlennek. Olyan tisztának,
olyan törékenynek, mint azok a hófehér virágok, melyeket a kalapjába
tűzött. Nem éreztem magam méltónak arra , hogy egyetlen ujjal is
megérintsem . Hiszen az én kezem mocskos . Emberi vér szárad rajta , és
ezt , amíg élek le nem moshatom ! Ez a gondolat mindig visszatartott,
elrettentett. De most , hogy ott állt élődtem, azaz angyali teremtés ,
nem tűnt olyan rémisztőnek . Kristinát szebbnek láttam, mint valaha .
Végigsimítottam , haját , ujjaimmal érintettem ajkait . Végtelennek
tetsző percekig érezhettem hajának selymét , bőrének puhaságát . Nem
húzódott el tőlem . Zavartan lesütötte szemét , kerülte tekintetem , de
tűrte közelségem. Soha sem voltam biztosabb szerelmemben, és soha sem
éreztem biztosabban, hogy, ha most visszautasít, az több annál, mint
amit el tudnék viselni.
- Szükségem van önre ... ön az egyetlen, aki
megmenthet ... aki képes megvédeni saját magamtól ... Igyekeztem féken
tartani indulatom, de nem sok sikerrel. Annyi minden kavargott bennem,
hogy arról képtelenség beszámolni. Nehéz volt szavakba öntenem, amit
hónapok óta éreztem. Hangom remegése elárulta ezt. Minden szó magától
jött számra, nem is gondolkoztam azon, milyen hatást érek el velük.
- ... valakiért élnem kell ... - Suttogtam lázasan. Ez a
kijelentés követelés volt . Elszánt mégis kétségbeesett követelés . A
szívem elszorult , vérem fülemben zúgott . Kristina arcára
tanácstalanság ült ki . Idegesen és szabálytalanul lélegzett . Nem
kellet sok idő ahhoz , hogy felfogjam , mind ez túl sok volt számára és
túl hirtelen jött . Ha sejtett is valamit , ezt nem remélte , váratlanul
érték szavaim , és felindultságom talán meg is ijesztette. De nem
fordult el tőlem, nem lökte el magától kezem. Erőt vett magán, és
felnézett rám. Tekintete barátságos és szelíd, de kérdés és
bizonytalanság volt benne. Mélyen a szemébe néztem.
- Szeretem. - Adtam
tudtára határozottan. - Őszintén szeretem Kristina...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése