Fantom: Epikrízis -Dánia 1.

/ Erik szemszögéből /

Így érkeztem meg 1857 novemberének egy napján , Dánia földjére . A hűvös , északi ország békéje megfogott , csendes tájai , ha nem is teljes feledést , de néma magányt s nyugalmat ígértek. Itt lesz esélyem egy időre felszívódni, eltűnni a világ szeme elől. A köd majd elrejt s talán a múltat is elhomályosítja , elfedi valamennyire .
Roskilde , Saelland szigetének keleti részén fekszik , Koppenhágától harminc kilométernyire. A tőle nyugatra található Roskilde-fjord partján telepedtem le. Egy magányos házat vettem birtokba, ott ahol jóformán egy madár sem járt . Távol a zsúfolt városok zajától , az izgága emberek hadától, igyekeztem végre megfeledkezni a történtekről. Ismét azzal kezdtem foglalkozni, amit gyermekkorom óta a legjobban szerettem , bár akkor tájt igen elhanyagoltam e tevékenységet. A zenére koncentráltam, szívemmel, lelkemmel, elmémmel. Európa helyett , a zene világában , az én birodalmamnak földjén kóboroltam tovább ,elmerültem a muzsika vigaszt nyújtó hangjaiban. Rómában csak az építészettel törődtem , s alig-alig vettem kezembe hangszert . Meglepett mennyire hiányzott , hegedűm húrjának édes búgása , s hogy most ismét ujjaim alatt éreztem őket , valamennyivel könnyebb lett a szívem . Hónapokig csak a hangoké voltam. Úgy éreztem , végre be kell pótolnom a sokéves elmaradást . E hónapok alatt előkerült sok olyan művem, melyet csaknem elveszettnek hittem. Akadt olyan, amellyel meg voltam elégedve , akadt, amelyet teljesen át kellett dolgoznom . Születtek új kompozíciók és rábukkantam olyanokra is , amelyeket még anyám házában komponáltam. És persze nem hanyagolhattam el a nyelvtanulást sem . A dánok nyelve nem volt egyszerű , de mindig is azon a véleményen voltam , hogy egy utazónak elengedhetetlen azon országok nyelvének ismerete , amelyekben megfordul. Ha az ember nem bízik környezetében, az a legjobb, ha maga intézi ügyeit, ehhez pedig érteni és beszélni kell az adott nyelvet. Önállóan, egymagam, akartam boldogulni mindig. Gyűlöltem, ha segítségre szorultam, ha kiszolgáltatottnak éreztem magam, ezért hát nem sajnáltam, sem az időt, sem a fáradságot a tanulásra. Megtanultam spanyolul, olaszul, beszéltem oroszul és németül. Most a dánnal kellet megbirkóznom. Négy hónap alatt, elértem azt a szintet, amivel már könnyedén elboldogulhattam, s magabiztosan járhattam, az immár nem is olyan idegen országban. Míg ilyesmivel foglalkoztam , minden jobbnak tűnt . A zene némileg enyhülést hozott , mint tikkasztó nyár idején , a hideg szél s hűvös zivatar . Kevesebbszer tört rám a bánat , a szomorúság emésztő érzése . Nem szorongattak olyan keményen a múlt rideg árnyai . De itt sem kerül el a melankólia. A bánat sokszor messzire kergette az örömöt, s napokig hatalmában tartott a rosszkedv. Volt, hogy semmi sem hatott rám másképp, csak dühített vagy elkeserített. Erőt vett rajtam az önutálat . Ilyenkor magamba fordultam , nem láttam , nem hallottam mást , csak a saját bajom, tartottam szem előtt. A legapróbb hibámért is a pokol legmélyére kívántam magam, minden borúsnak, sötétnek tetszett . Én voltam a világ legszánalmasabb , legnyomorultabb élőlénye , a többi ember pedig a legutálatosabb és legelviselhetetlenebb teremtménye. Ebben az állapotban, még a hegedűhúr megpendítésére sem bírtam rávenni magam s lehetetlennek tartottam, hogy ember vagy bármi más változtathatna hangulatomon .

Egy ilyen reménytelennek tetsző napon történ , hogy a hajnal a Roskilde -fjord partján időzve talált . Az ezüstszürke víz felszínén jeges szél szaladgált s kergetett sűrű ködfoszlányokat . Ez az áthatolhatatlan pára szinte teljesen ellepte az öblöt . Csak a partmentén lehetett látni a víz, csillogó fodrait . A sík területen , fakózöld , barnás fűszálak hajlongtak az őket kegyetlenül cibáló szélben. A napfényt sötét fellegek tompították, melyek lassan, méltóságteljesen úsztak az égen. Január vége közeledett. Esőre állt s egyre gémberítőbb lett a levegő. Ez a nap , úgy látszott , nem csak az én számomra tűnt alkalmatlannak minden vígságra . Jobb időben nem egy csónak ring a vízen , de a borús komor ég látvány most mindenkit visszaűzött a házakba . Sem közel sem távol nem láttam emberi alakot a partnak azon szakaszán , ahol én jártam . Barátságtalan és lehangoló volt a táj látványa. A kísérteties hatást keltő köd úgy telepedett a vidékre , mintha el akarná zárni mindörökre az éltető nap fényétől . Úgy borult mindenre , akár egy nehéz , vastag lepel , amelynek fátylán át a komoran álló fák sziluettjei sötétlettek át . A csend pedig végtelenre nyúlt . Mintha minden hang megszűnt volna , a természet álmosan hallgatott. A tél fagyából táplálkozó szél, mintha még dermesztő hatással bírt volna s ereje elnémított minden élőlényt. De engem nem érdekelt , sem eső sem fagy és most sem a táj sem az otthon nem vonzott. Szerettem volna megszűnni, valamilyen módon, eltűnni ebből a világból .