F:E. - Dánia 35

Az éjszakát ébren virrasztottam végig. Lehunyni szemem nem bírtam , nem voltam képes elhessegetni nyugtalanító gondolataimat. Kristina szomorú szemét és mosolyát mely a kijelentésem követő első percben eltűnt … nem tudtam kiverni a fejemből. Hát ennyire , ennyire bántja az , hogy nem láthat többé… Egyszerre töltött el örömmel és kétségbeeséssel azaz őszinte keserűség amely felváltotta boldogságát. Nem szeretném elfelejteni önt ... nem szeretném , ha elmenne ... Mondhat akármit . Nekem akkor is hiányozni fog. Őszintén beszélt a lehető legőszintébben . Ez elég ok arra , hogy maradjak … egyetlen szava elég lenne és nem gondolnék többet másra ! De nem teszek –e mindent tönkre … nem forgatom fel békés életét ? Nem akartam ezt . Nem akartam , hogy rosszul süljenek el a dolgok …
És mégis , sajnos úgy éreztem , hogy valami megint összekavar mindent , hogy valami rosszal végződik majd ez az egész. Fogalmam sem volt miféle megérzés ez , de rettenetesen nyomasztott , nyugtalanított , nem voltam képes másra gondolni. Féltem maradni és rettegtem a másnapi indulástól is , amely egyre közeledett , amelynek időpontja már meg volt. Tudtam, ha most itt hagyom Kristinát , soha sem leszek boldog . Ezt mégis elviselhetőbbnek éreztem mint azt, hogy Dániában tartózkodásommal olyasmit indíthatok el ami véget vet a lány eddigi nyugodt , csendes életének. A világért sem akartam rosszat , előbb végeztem volna magammal , minthogy bármivel is ártsak neki.
Egész éjszaka az óra számlapját figyeltem szorongva , mint aki azt reméli ezzel lassításra kényszerítheti a rohanó időt. Kezem idegesen markolta a szék karfáját , éreztem izmaim fájdalmas feszülését egész karomban . Vártam , úgy mint aki kivégzésének órájára vár. Mire a nap felkel, muszáj lesz döntenem . Határozottan … véglegesen … megváltoztathatatlanul eldöntenem mit is teszek végül. Elmegyek ,búcsút mondok Kristinának , hátat fordítok mindennek… vagy várom amit a Sors előre kitervelt kettőnknek . Rettegtem mindkét lehetőségtől . Nem tudtam milyen okból de a jövő most igazán nyomasztott . Bár nem aludtam , az egész éjszakám felért egy rémálommal. Ha belegondoltam abba , hogy Kristina holnaptól kezdve távol lesz tőlem … nagyon távol… Kétségbeesés és pánik tört rám , folyamatosan ez motoszkált agyamban. Nélküle az élet már annyira sem tűnt szépnek, mint eddig. Nem éreztem magamban annyi erőt, hogy hiányát elviseljem, hogy eltudjam felejteni. Szerettem, és ezt az érzést nem lehetett csak úgy semmibe vennem, nem hagyta magát elnyomni. Tudtam , gyötör majd bárhol is leszek , tudtam , hogy előbb utóbb az őrületbe kerget. Csak egy valaki tud kigyógyítani , megmenteni ettől a szörnyű érzéstől és az Kristina . Ő az akiért bármire képes volnék , akire vágyom , akiért sóvárgok. Próbáltam másra összpontosítani. Tollat , papírt vettem elő és írni kezdtem. Kiakartam üríteni az agyam valami mást akartam hallani , valami olyat ami elűzi gondjaimat . Lázasan írtam, minden egyes hangot lejegyeztem ami megszólalt fejemben . De az eredmény is csak őt idézte . Hiába minden. Az agyam a szívem , testemnek minden egyes része Kristinával volt tele. Azaz édes, kedves , drága hang… Letettem a tollat és csak bámultam művemet . Végignéztem a vonalakon amit az én kezem húzott és próbáltam azt hallani amit láttam , de bárhogy igyekeztem nem voltam képes fejemből kizárni őt.
Tudja semmi sem számít , ha igazán szeretünk valakit , Erik …

Elérkezett a hajnal de én szinte meg sem mozdultam . A holmim útra készen ,rendbe szedve , ámde még mindig ugyan ott ahol egy nappal ezelőtt hagytam csomagjaimat. Most rettenetesen soknak tűnt … és mind nagyon nehéznek … Tíz óra üres töprengés és tépelődés, azzal a tudattal , hogy régen máshol kéne , hogy legyek . Máshol… ott ahol senki nem lát szívesen , ahol az emberek ismeretlenek … ahol lépten-nyomon az tűnik szemembe mennyien vannak akik, fagyos hangon szólnak hozzám, hideg tekintettel néznek rám . Mindenhol gyűlölik a magamfajtákat! Nincs senki más a földön akit szeretni tudnék , csak Kristina ! Egyedül a világon, minden percben rá gondolva… minden egyes pillanatban … kibírhatatlan ! Az óra mutatója a hatos felé közeledett. Az éjszakai homály, lassan de biztosan vonult vissza, teret engedve a nappali fénynek. A hajnal megérkezett , de nem hozott mást magával csak bizonytalanságot , és további szorongást . Az ablakhoz léptem és félre vontam a sötét függönyöket . Nem voltam fáradt és nem voltam dühös , nem éreztem haragot, azért mert hagytam legyőzni magam … De boldog sem lehettem , rengeteg minden állt még előttem . Dolgok amelyek megtételére nem volt könnyű rászánni magam. Némán figyeltem a kint elterülő tájat , melyet a hajnal világított meg. A fák ágai békésen hajlongtak a szélben, mely a távoli dóm harangjának zúgását hozta. Köd kezdett úszni a nedves föld fölött , a sík talajhoz simulva , mint valami bolyongásra ítélt kísértet. Az egyre sűrűsödő párafelhőn itt-ott áttört a felkelő nap halovány fénye. Ez az enyhe világosság felfedte a valóságot , elűzte a képzelet által teremtett furcsaságokat . Nappal minden a valódi arcát mutatja . A világ olyan amilyen … kegyetlen és rideg… Az éjszaka sötétje elrejti azt aki nem akar látszani , a hajnal pedig gonosz módon megvilágít mindent … És éppen úgy ahogy az éjszaka sem tarthat örökké , a titkokat sem lehet a végtelenségig őrizgetni… De még is hogyan tovább ?!