F:E. -Dánia 33

A fjord közelében volt egy kis kápolna. Egy földhalmon állt , egy alacsony , dombnak sem mondtató emelkedő tetején .Körülötte néhány fa , melyeknek  sűrű, zöld lombkoronája védelmezőn hajolt fölébe. Rendkívül szerény , mégis igazán szép épület volt , ám a lakosok elkerülték , ritkán lehetett a környéken ember látni . A kápolna maga elég öregnek tűnt , és látszott , hogy nem igen törődnek állapotával . Valaha szépen vakolt falait megrongálta az idő , a szél levitt néhány cserepet , és az ablakokon megült az eső hozta por , nehezítve a betekintés a belső kis helyiségbe. Alacsony tornyának kődíszeit csaknem teljes egészében letördelték , megrongálták a viharok . Talán már száz éve is volt , hogy  alapjait lerakták és még is megmaradt , megőrizve régi büszkeségét , komoly szépségét .  Ám magányos volt , alig akadt látogatója , vendége , aki kinyissa a nyikorgó kaput , és a szűk ablakokon beszűrődő fényben , megcsodálja az oltárképeket. Talán Kristina volt az egyetlen aki rendszeresen  eljárt a kápolnába . Két naponta vitt friss virágokat a vázákba melyek a kis oltáron kaptak helyet .  Ezek nélkül a virágok nélkül meglehetősen üres és sivár lett volna a félhomályos terem , de Kristina mindig rendbe tette a csokrokat , szépen elrendezte őket , ezzel szerezve örömet saját magának is  elűzve a kápolna komorságát . Amikor tehette mindig szánt időt erre és soha sem felejtkezett meg a virágokról. Nem mulasztotta el azt sem, hogy nekem megmutassa az épületet.  Ez volt az egyik hely, amely nagyon a szívéhez nőtt és itt járt a leggyakrabban. Én is megkedveltem csendes magányát, zavartalan békéjét. Vastag falai mindent és mindenkit távoltartottak, kirekesztették a külvilágot teljes egészében, nem engedve be a kellemes némaságba egyetlen bántó neszt sem.
Azon a napon is itt tartózkodtam . Az utolsó nap volt amit vele tölthettem . Ez a gondolat lehangolt , olyan mélységesen elkeserített , hogy szavamat is alig lehetett hallani. Csak figyeltem Kristinát amint a színpompás virágokat, melyeket útközben szedegetett, szépen , figyelmesen  elrendezte a vázákban , majd a kápolna oltárára helyezte művét. Ragyogó szemekkel csodálta a sárga , kék , és fehér szirmokat , melyeket csokrokba gyűjtött . Tündöklő arca arról árulkodott , hogy a virágok szépsége , ez az apróság is , igazán boldoggá tették . Én pedig távolról figyeltem , és azon tűnődtem , hogyan mondjam el neki , hogy többet nem lát majd , és , hogy hogyan fogom elviselni hiányát mérföldekre tőle. Reménykedtem abban, hogy könnyedén elenged, miközben a szívem mélyén tudtam az fájna a legjobban. Sokáig ültem némán, igyekeztem megkeményíteni magam, összegyűjteni magamban annyi erőt, hogy megtegyem, amit úgy hittem meg kell tennem.                                                                                 
A nap már régen túl járt a delelőn, esti szürkeség kezdett szétterülni a tájon , de én még mindig nem szántam el magam eléggé. Régóta nem éreztem ilyen nehéznek semmit. Próbáltam titkolni keserűségem, nem akartam, hogy Kristina fölfedezze bánatom, nem akartam elrontani vidámságát. Ő tökéletesen boldog volt . Mosolygott , tekintete derűs  , kedve felhőtlen . Vidámság sütött egész lényéből , ártatlan boldogság , melyet a nap szépsége a tavasz virágai keltettek benne. Azt a néhány szálat, amelyek hervadtabbak voltak, a kalapjába tűzte. Ezek fehérek voltak , és tökéletesen illettek ruhájának halvány rózsaszínéhez.  Még ezek a kissé kókadt szirmok is sokkal üdébbnek tűntek , mintha a lány egyetlen érintésétől kivirultak volna.  Ez a látvány minden erőm elvette , és teljesen elnémított. A percek teltek és én képtelen voltam arra , hogy véghez vigyem amit elterveztem .   A nap már az ég alján járt , amikor Kristina leült mellém az egyik padra.                                                                                                
 - Sokkal jobb idekint mint a házban . - Mondta derűsen . - Sokkal jobb itt lenni önnel ... Igazán sajnálom, hogy haza kell mennem...                                                                                                                                                    
 Ez a kijelentés meglepett . Kutatón néztem arcát , és szeméből valóban azt olvastam ki amit mondott.                                                                                                                                                                        
  - Nem értem miért félt öntől Gertrud ... ha csak kiejtem a nevét , már attól is szörnyen ideges lesz ... nem is tudom mit kapok , ha kiderül az , hogy a mai estét is önnel töltöttem ...                            
- Hát nem tud arról , hogy itt van ? - Kérdeztem meghökkenve.                                                      
 Bűnbánóan sütötte le szemét.                                                                                                         
- Ha szóltam volna arról, hogy velem tart a kápolnához, nem enged el.Nem győztem csodálkozni. Engedély  nélkül van itt ... velem?                                                                                                                                  
- Igen. - Ismerte el , majd rám emelte tekintetét .  - Igazságtalanul  bánnak önnel Erik . Úgy beszélnek önről , mintha maga volna az ördög ... Pedig nem is ismerik... Egyáltalán nem ismerik ... Honnan tudhatnák hát milyen? Ismeretlenül ítélik meg és kísérletet sem tesznek arra , hogy meggyőződjenek arról , igaz-e amit hisznek , vagy ostoba feltételezés . Én nem akarom ezt a példát követni . A tapasztalataim alapján döntök . Ha nem találkozunk  , ha hagyom , hogy eltiltsanak öntől , hogyan bizonyíthatnám , hogy tévednek?  
- És ha ön téved ? 
 Hangom színtelen volt és gondterhelt.                                                                                                                               
 - Kevés az amit tud rólam , kisasszony ... túl kevés ahhoz , hogy bármiben is biztos lehessen ... 
- Lehetek akárki, akármilyen... megeshet az is , hogy mindaz, amit mutatok , amit lát az hazugság és Gertrudnak igaza van ... mindenkinek igaza van aki távol tartaná önt tőlem ... Megeshet, hogy mégis csak van bennem valami ördögi... Nem fél ?                                                                                   
 Nyíltan nézett szemembe és arcán minden érzelem jól látható volt.                                                                                                                                  
 - Nem . - Felelt szinte azonnal nem várt magabiztossággal. - Lehet , hogy nem tudok mindent , de a hallgatása is sokat elárul .                                                                                                                
  Hangja kedvesen csengett . Úgy nézett rám , mint aki valóban jóval többet tud annál , amit tudnia kéne. De ez a különös kifejezés gyorsan eltűnt, mintha csak a fény játéka lett volna. 
- És lehet , hogy tévedek . Mégis bízom benne , hogy igazam van . Remélem , és nagyon szeretném , ha  igazam volna .   - Szólt szinte kérlelve.                                                                                                                                         
 -  Kevés az olyan ember,  aki velejéig romlott , és szintén ritka az , aki tetőtől talpig tisztességes és makulátlan . Nincs sem ördög sem angyal az emberek között , mindenkiben megvan ez a két irány . Van aki erre fordul , van aki arra , és olyan is akad aki egyik úton sem  tud megmaradni , valahol középen áll , és szüksége van arra , hogy valami  az egyik  irányba indítsa ... de  egy ember sem képes megtenni útját úgy , hogy ne lépjen le róla néhányszor...                                                                                                                                                    
 Szemében olyan együtt érzés csillogott , mint még soha . Szavai elgondolkodtatóak voltak és kellet néhány perc , hogy minden elhangzottat  még egyszer átvegyek . Fogalmam sem volt arról , hogy így látja a dolgokat , nem hittem , hogy ilyen megértő , hogy  ilyen jók a megérzései, hogy képes ennyire belém látni. De nem tudtam sokáig ezen töprengeni, nyugtalanítani kezdtek előző szavai. Hogy engedély nélkül van velem , egyszerre keltett bennem jóérzést és aggodalmat .  Az aggodalom most jóval erősebb volt. 
- Titokban  van itt ...- Mondtam másra terelve a szót. - Bajba keveri magát miattam ....                
Bosszantott ez a tudat, kimondhatatlanul. Nem akartam, hogy egyetlen szóval is bántsák, mikor haza ér.                                                                           
  - Nem olyan súlyos a helyzet. - Nyugtatott meg azonnal. - Gertrud folyton zsörtölődik, nem szereti , ha nem tarthat szem előtt . Nem is tudja , hányszor kellet kiállnom a haragját , csak mert egyedül szerettem volna lenni . Ezúttal is túl fogom élni.                                                                            
Szelíden mosolygott és úgy tűnt valóban nem tart nevelője esetleges szidásától.                                                                                                                                       
  - Gertrud szavai elviselhetők, ő soha sem bánt meg. - Folytatta. - Ős soha sem mond olyat, ami fájdalmat okozna. De a nevelő apám ... mindig nagyon keményen beszél ... bántó megjegyzéseket tesz ...                                        
 Elhallgatott , mintha meggondolta volna magát és mégsem akarná befejezni azt amibe bele kezdett .  Amit eddig hallottam Herold Esbensonról az éppen elég volt ahhoz , hogy ellenszenvesnek ítéljem . Amit  elmondott róla az igen csak felháborított. Kristinát egyenesen úgy kezelte , mintha a beosztottja volna , nem is az unokahúga . Mindenben talált hibát amit tett, és legapróbb ballépésért is elővette. Kegyetlenül bírálta  , szünet nélkül kritizálta egy perc nyugtot sem hagyva neki . Mintha abban lelné örömét , hogy a lány önbizalmát teljesen romokba dönti , úgy igyekezett minden alkalommal valamin rajta kapni , és ha nem talált semmi hibát, akkor sem hagyta annyiban , ok nélkül is belékötött.                                                                                                                                                                
 - Miért viseli el Kristina ? - Tettem fel a kérdést ingerülten . -  Miért tűri , hogy így bánjon önnel, azaz ember ?  
- Mert igaza van ... sokszor igaza van ... és mert ő  ilyen ... ilyenek kell szeretnem ... - Felelt halvány mosollyal ajkán, úgy minthogyha mindez mentségére szolgálna az illetőnek.                                                                                   
- Sokkal tartozom neki. Hálával és szeretettel . - Magyarázta türelmesen . - Szeretnem kell , hiszen apám helyett gondoskodik rólam , nélküle aligha boldogulnék . - Mondta megadóan . - Akit pedig szeret az ember annak hajlamos mindent elnézni . Bármit mond , tesz vagy tett a múltban ,az nem számít ... Tudja semmi sem számít , ha igazán szeretünk valakit , Erik . 
  Szavai egyszrűek voltak , még is leírhatatlanul szépek . Őszintesége megható volt és szívfájdító. Nem volt benne bizonytalanság , ez halvány reményt ébresztett bennem . Ez a lelkesedés azonban hamar elszállt , mint a pára . Eszembe kellet jutnia , mi vár rám , ha most nem viszem véghez amit elterveztem . Ez percekre elnémított. Hallottam ahogy Kristina az ajtóhoz lép , és láttam ahogy kitekint rajta ,és  a tájat figyeli.