F: E. - Dánia 60

Mint általában , most sem kellet megmagyaráznom , miért ez az idegesség , megértõen hallgatva üldögélt mellettem.

Egy nap nem a megszokott idõpontban jött el hozzám . Éppen hegedûm hangjával próbáltam csillapítani idegességem , mikor kopogott . – Remélem nem zavarok … 

- Nem . De miben is tudnál zavarni ? – Kérdeztem némi öngúnnyal. - Az értelmetlen töprengésen és a percek számlálásán kívül nem igen tehetek mást … - Pontosan, ki kéne mozdulnod egy kicsit … - Javasolta valami különös hangsúllyal szavaiban . – Egy séta igazán nem ártana meg… - Hiába is próbálkozol … - Sóhajtottam kedvetlenül ,egy bocsánatkérõ pillantás kíséretében. – Ma is vissza kell, hogy utasítsam az ajánlatod … Nicolát meglepetésemre nem lombozta le ez a válasz. – Nem , ma nem fogod, nem fogod . – Jelentette ki furcsa határozottsággal . – Biztosra veszem , hogy egy perc és már is meggondolod magad .

Leültem vele szemben és kérdõn néztem rá. – Miért tenném … nincs semmi ami miatt most szívesen kilépnék a házból… - Valóban ? Szerintem azért csak van valaki aki érdekel annyira , hogy fejvesztve rohanj hozzá … Szokatlanul rejtélyes mosoly futott át arcán és én egyszerre már is talpon voltam. Nem kellett egy szó sem több , tudtam , hogy Kristináról hozott hírt. – Hogy van ? Ugye nincs semmi baja … egyáltalán , hol … hogyan sikerült összefutnod vele ? - A kápolnánál. De alig váltottunk néhány szót , nagyon sietett . – És mit mondott ? – Kérdeztem türelmetlenül . – Vár téged. Ugyan ott ,délben . – Köszönöm. – Vágtam szinte a szavába és már is a kabátomért nyúltam. Sietve kaptam magamra, és a kalappal nem is törõdve az ajtó felé vettem az irányt. Nicola arcán derült mosoly ül ahogy figyelte kapkodásom . – Ugye mondtam. – Hallottam jókedvû hangját. – De Erik , azért csak lassan , hogy oda is érj !

A déli nap besütött a nagynak nehezen mondható helyiség szûk ablakain . Valósággal megrészegített az öröm s az ezerféle érzés mely rám tört abban a pillanatban hogy megláttam , ott üldögélni a kis padon a félhomályban . Békés csendben , az õrá jellemzõ utánozhatatlan nyugalommal , és magabízósággal , egy szemernyi kétség nélkül várta hogy végre lásson .Rám várt ! Csak énrám !! A tudat fel emlõ volt és kimondhatatlanul boldogító . Ezt az érzést csak a boldog mosolya fokozta és tiszta kék szemének pillantása mellyel üdvözölt . Mintha legalábbis évek óta nem lett volna alkalmunk szót váltani olyan édes lelkesedéssel mesélt mindenrõl . Lényeges volt , vagy mellékes , az most nem számított , csak az volt a fontos hogy hozzám beszélhet , s hogy hangját hallhatom . Lesetem minden mozdulatát , mohón ittam minden szavát, úgy ahogy a kiszáradt föld szívja magába a harmat cseppjeit . És éppen olyan élénkítõen is hatott rám , éppen úgy felébresztett , magamhoz térített komor fásultságomból . Mintha abban a pillanatban , hogy megláttam vékonyka alakját , megindult volna ereimben a vér , mely ez idáig , úgy tetszett nekem , szinte nem is lüktetett bennem . Most minden érzékemmel a lányra koncentráltam és éreztem milyen hihetetlen hatással van rám pusztán az hogy jelen van . Csak üldögélt mellettem és beszélt arról ami eszébe jutott és én nem tudtam betelni a kedves , szelíd hanggal , mely simogatóan szólt , és úgy eluralkodott elmémen mint a legszebb dallamok , úgy duruzsolt édesen .

Szinte féltem hogy egyszer csak kifogy a szóból , s kérve néz rám , folytassam én . Csak Kristinát akartam hallani , semmi mást nem engedtem eljutni agyamig csak a lány szavait , a többi mind mellékes , utálatos zaj volt csak , az egyedüli ami hatott rám az õ volt . Féltem saját szavaimtól , de leginkább a közénk furakodó csöndtõl , attól hogy a lány szavainak visszhangja elül és fel kell ébrednem , újra rá kell eszmélnem arra , mennyire távol van még tõlem , milyen nagy szakadék tátong még közöttünk. Elrettentõ , szorongató volt e gondolat és én elakartam ûzni , elkergetni , csak legalább míg az édes óra melyet vele tölthetek lenem telik , és kénytelen leszek magamhoz térni .

Kértem , hogy folytassa , valahányszor habozni látszott , bíztattam beszéljen , arról amirõl csak tud . Õ mosolyogva tért ki mindenre ami az alatt történt míg nem találkoztunk . Azt a kevés eseményt is részletesen megtárgyalta és én boldogan hallgattam meséjét. És mint az özönvíz , úgy öntött el fokozatosan minden érzés és vágy amit napok óta voltam kénytelen számûzni , erõvel elnyomni . Egész testem átjárta az amit Kristina iránt éreztem , édesen és forrón lüktetett , minden perccel erõsebben .

A lány kutató szemmel fürkészte maszkom s tekintete mindig összetalálkozott az enyémmel , s így mintha nem is telt volna az idõ. Ott állt körülöttünk , némán , mozdulatlanul míg én elmerültem annak az arcnak tanulmányozásában, amely ártatlan egyszerûségével úgy lenyûgözött , ahogy a legszebb , legtökéletesebb szobor sem volt képes hatni rám. Varázsa nem állt másból , csak abból a belsõ szépségbõl , ami a jóságból ered , amit a szív romlatlansága táplál , s ami belõle soha sem hunyt ki , meg nem fakult, mindig ott ragyogott tekintetében . Az õ õrök éke maradt és nem szûnt mg arcát beragyogni , míg más feltûnõ , ám felszínes álcája , idõvel emlékké válik , elvirágzik az ifjúsággal. A zene hangjai sem láthatóak , de érzékelhetõk . Az õ szépségét is inkább éreztem , mint láttam , de tisztán és biztosan. Ez épp úgy lenyûgözött , ahogy a zene tette korábban . De õ nem csak egyláthatatlan , megfoghatatlan , valami volt , amit senki soha nem bírhat , nem sajátíthat ki magának igazán . Ott volt mellettem , velem ! Egy karnyújtásnyira ! Oly közel , hogy csak egy mozdulat és a karomba zárhattam , ölelhettem volna . Õ az enyém lehet , Kristinát megkaphatom ! A tudat , hogy végre nem egy testtelen , elérhetetlen dolog , rajongásom tárgya , s hogy amit érzek viszonozható, boldogító volt . De egyben rettenetesen nehéz is . Próbáltam másra terelni gondolataimat , de csekély sikerrel . Csak gyönyörködtem benne és hallgattam , hangjának minden rezdülésére fülelve a külvilágról teljesen megfeledkezve .

Csengõ szavaival , könnyed mosolyával arcán úgy festett akár egy álomkép és engem megmagyarázhatatlan félelem kezdett nyomasztani , attól kezdtem tartani , ami mindig kísértett ha vele voltam . Igen most sem tûnt lehetetlennek , hogy elillan , eltûnik nyom nélkül és én magamra maradok , a sötétben fénye nélkül , elveszve .

Ez a gondolat rémített , elkeserített , fájt kimondhatatlanul mindig . De mos némi enyhülést hozott a hangja , hogy egészen közelrõl hallottam , tisztán , csengõn , vidáman . Úgy éreztem nem bírnám elviselni a kápolnára telepedõ csöndet, azt a magányt hirdetõ némaságot mely uralta mindig ha õ nem volt velem . De míg mesélt minden tûrhetõbb volt , minden sokkal szebb , biztatóbb .

A szavak áradata azonban nem tartott örökké . A hogy a percek teltek úgy vált egyre csendesebbé a lány , úgy rebbent meg egyre ritkábban ajka és lassan - lassan még is csak be ált a csend. Kristina hallgatott , s utolsó szavainak visszhangja egyre halkult , végül elhalt egészen. Az üres némaságé lett az uralom és szívem dobogását most semmi sem nyomta el , ott zúgott fülemben , lüktetett ereimben a vér. Feszült a csend és minden idegszálam , ahogy vártam , hogy véget vessen a némaságnak. De nem tette.

A lány csak nézett rám ,kínzó hallgatásba merülve , arcán , szemében szelíd ,tûnõdõ , kutató kifejezéssel , mint aki arra a rejtélyre akar fényt deríteni mi van a másik fejében , miközben saját rendetlenkedõ gondolatait igyekszik helyes irányba terelni . Halvány pírban égõ arca , olyasmire engedett következtetni , amitõl megdobbant a szívem . Talán õ is ezt érzi ? Ezt az örül szédületet , amely egyszerre édes és kínzó , megnyugtató és riasztó ? Õt is az feszíti belülrõl ami bennem háborog ?Alig kételkedtem benne , s a tudat , hogy nem vagyok egyedül ebben a zûrzavarban végtelenül boldogító volt . Egészen közel hajoltam Kristinához , sóvárogva vágyva arra , amiben olyan régóta nem volt részem . A lány nem mozdult , lehunyta szemét , míg gyöngéden megérintettem. Megadóan fektette arcát tenyerembe , mélyet sóhajtva , bódultan . Gyönyörködtem nyugodt , finom vonásaiban és a rám törõ édes érzésben egy pillanatig, aztán még közelebb húztam magamhoz . Még nem érintette ajkam ajkát , de mintha már éreztem volna ismerõs jólesõ melegét , ízét , amely mámorítóan felemelõ volt . Úgy tûnt nekem mintha száz év is eltelt volna utolsó csókunk óta ,s az emlék még tovább hevítette vérem. Nem akartam mást csak õt , semmi egyéb nem érdekelt rajta kívül . Testem - lelkem csak utána sóvárgott , csak szerelmére szomjazott . Csókjára vágytam és még többre . Mindenre amit adhat . Úgy ölelni , tartani a karombanahogy még soha ezelõtt . Soha ilyen mélyen , ilyen biztosan nem éreztem ehhez hasonló sóvárgást senki iránt és ez egyszerre volt szédítõen jó és elrettentõ. Szinte fájt oly heves volt és erõs .

De egyszerre belém villant a megérzés , ha most nem vagyok észnél , akkor olyasmit teszek ami mindent romba dönthet . Ha hagyom , hogy vérem diktáljon , akkor talán az a kevéske esély is , hogy az enyém legyen ,oda . Tegyem kockára egy élet boldogságát amit vele nyerhetek , pillanatnyi gyönyör kedvéért ? Elég volt ezt a kérdést fel tennem magamnak és már is higgadtabban kezdtem gondolkodni . Nem szállt el az indulat , még bennem reszketett , de már nem esett olyan nehezemre uralkodnom rajta .Még nincs itt az ideje , szögeztem le szilárdan magamban , s ez a mondat erõt adott , hogy ésszerûen viselkedjem .

Magamhoz húztam Kristinát , fölé hajoltam , de nem ajkát , tiszta homlokát csókoltam . Hallottam sóhaját , mely egyszerre volt fájdalmasan csalódott és megkönnyebbült . Majd felnézett rám , a rémült gyermek zavarával , minden vonásán azzal a tanácstalan , hitetlenkedéssel , amely azt jelezte benne is hasonló játszódott le az imént, mint bennem. Számára talán még szokatlanabb még riasztóbb volt , ami hirtelenjében öntötte el , amit az elmúlt percben átélt . Hogy ez mennyire így volt , az igazolta nyugtalan légzése és kezemen nyugvó kezének enyhe reszketése .

Én már nem csodálkoztam , inkább haragot éreztem . Haragot amiatt , hogy nem foghatom egyszerûen kézen akit szeretek és nem vihetem magammal. Hogy kikell harcolnom egy vénember engedélyét , hogy végig kell várnom egy ostoba szertartást , azért hogy elfogattassuk a világgal , ami természetes , hogy szeretjük egymást . Nevetséges, feleslegeskomédiának tetszett most az esküvõ. Dühítõ , a társadalom és a vallás által a világra erõszakolt szokás , hogy két életet , egy férfit és egy nõt , csak az oltár elõtt kimondott szava , s a pap áldása köthet össze törvényesen . Minden más együttélés , a világ szemében , gyalázatos , és elítélendõ . Megvetik azt aki nem a megszokott modon él , nem úgy ahogy általánosan elfogadott, ezt én pontosan tudtam .

Kitenni Kristinát ennek a veszélynek, pedig nem akartam . Tudtam , ha hozzám jön , a velem való élet sem , biztos , hogy könnyû lesz számár , hiszen a világ rosszindulatát nehéz elkerülni . Gyûlölik és félnek attól ami más , tehát gyûlölnek engem és félnek tõlem . De az emberek effajta ostobasága gyógyíthatatlan betegség , nem tehetünk egyebet , mint tûrünk és talán adhatunk erõt egymásnak elviselni. De ha van amitõl megvédhetem , hát megteszem . Ha a házasság védelmet ad , ha csak is azzal , hogy az oltárhoz vezetem , lehet az enyém törvényesen , ha így senki el nem veheti tõlem , el nem választhat egymástól , akkor egy percig sem gondolkodom azon mi a helyes lépés. Várok , nem számít meddig tart míg minden a helyére kerül . Ez az elhatározás szilárd volt és tudtam semmi sem változathat döntésemen .