F:E. - Dánia 39

Rákellet térnem a Rómában történtekre . Luciana halála óta mindössze öt év telt el ...
Sokkal tisztábban élt bennem , mint az eddig elmondottak emléke .
- Rómában volt egy ember ... egy igazán jóságos és tiszteletre méltó ember, aki sok évi kóborlás után magához vett . Inasául fogadott és megtanított mindenre, amire egy építésznek szüksége lehet . Remek tanár volt és úgy bánt velem , mint ha a saját fia lettem volna ... először éreztem hálát ember iránt . Mindent megtettem , hogy meg fizessem jóságát , szeretetét, gondoskodását . De ahelyett , hogy boldoggá tettem volna , csak fájdalmat okoztam neki ... - Szóltam igyekezve urrá lenni hangom remegésén.
- Nem állt szándékomban ... soha nem akartam a lányának ártani . Az arcom ... Rútságom volt minden baj okozója! A torkom elszorult , szívem szaporán vert , ahogy felidéztem az erkélyen álló lányt.
- Azt kérte mutassam meg az arcom ... hogy vegyem le a maszkot ... Megtettem , engedelmeskedtem . Ez lett a veszte , a rémület , amely ábrázatom láttán fogta el . Az erkély három emelet magas volt , a lány pedig túl rémül ahhoz , hogy észlelje a veszélyt ... csak hátrált ... menekült előlem ... A korlát öreg volt, nem bírta el . Három emeletet zuhant , semmi sem tompította az esést ...
A bűntudat szinte elviselhetetlen volt.
- Luciana meghalt és én tehetek róla Kristina ... két ember halálát okoztam ... két ember haláláért vagyok felelős ...
Kristina végighallgatott , jelét sem adta rémületnek , mikor a gyilkosságokról beszéltem .
Csak szomorúság látszott arcán , harag , utálat egy percig sem . Érezte zaklatottságom .
Ujjai gyöngéden simogatták kezem . Ez visszahozott a jelenbe.
- Elmondtam mindent amit szégyellek és gyűlölök magamban , nincsenek titkaim többé. Mindent tud , azt is ki vagyok , mit követtem el.
Már csak egy valami volt hátra , az amit mindközül a legnehezebbnek éreztem.
Gyöngéden magam felé fordítottam a lányt , hogy lássam az arcát és ő is láthassa az enyémet .
- Szeretem . Félre teszek mindent, ami rossz , csakhogy viszont szeressen. De egyvalamin lehetetlen változtatnom.
Megfogtam a kezét és a maszkomhoz emeltem, egyértelműen utalva arra mit kérek tőle . Kristina nem ellenkezett. Szemében nem láttam félelmet . Senki nem volt ilyen nyugodt a közelemben soha ez előtt . Én azonban féltem . Minden erőmre szükségem volt hogy legyőzzem ezt a félelmet . Minden izmom megfeszült és küzdöttem a kényszer ellen , amely azt diktálta , ne engedjem , hogy az álarc lekerüljön. Annyira gyűlöltem ezt a pillanatot mindig is , hogy szinte reflexszerűen tértem ki előle. Kezem ökölbe szorult törzsem mellet, nem engedve a belső parancsnak. Kristina ujjai szelíden értek az élettelen tárgyhoz. Keze az álarcra simult és én nem érezhettem tenyerének melegét. Behunytam a szemem, hogy ne lássam, hogyan torzul el szép arca a rémülettől, hogyan tűnik el szeméből a szeretet. Éreztem, ahogy leemelte a maszkot. Aztán néma csönd következett. Ujjaim megfájdultak , ahogy még erősebben szorítottam össze őket . A hirtelen csönd hatására , mintha a szívem megszűnt volna dobogni egy időre. Aztán olyasmi történt, amitől a lélegzetem is el ált . A lány kicsi kezét éreztem fedetlen arcomon . Meleg gyöngéd , érintését. Ránéztem . Éppen olyan gyönyörű volt , mint mikor a karomban tartottam . Arcán mosoly , szemében kissé szomorkás kifejezés , de a szeretet nem tűnt el belőle , úgy ragyogott rám, mint még soha .
- Ez vagyok ... ez a szánalmas , nyomorult szörnyeteg szeret téged . - Mondtam sötét megvetéssel magam iránt.
- Nem loptam , nem csaltam, nem hazudtam ... kezdetben nem tettem semmit, amivel rászolgáltam volna , arra , hogy így bánjanak velem ... Annyi, volt az összes vétkem , hogy más vagyok ... minden ,bűnöm csupán ez az arc volt ... ez a rútság amely tönkre tett és megfosztott mindentől ... mindazon dolgoktól, amely másnak kijár...
Kezét arcomhoz szorítottam. Kicsi tenyerének érintése, mint a nyári szél kedves simogatása.
Végig mért , aztán tekintete találkozott az enyémmel . Láttam rajta , hogy az első percben nehezére esett , de túl tette magát félelmén , míg az végül semmivé vált. Csak nézett rám, szemében hihetetlen nyugalommal és szeretettel. Szemöldökét felvonta , arcán bánat , mely most különös mód épp olyan széppé tette , mint a vidám mosoly . Elmélyültnek tűnt , mint aki próbál a másik fejébe látni . Valóban úgy nézett rám mintha a gondolataimat fürkészné.
- Nem rémiszt ez az ember feletti rútság? - Kérdeztem szorongva.
- Nem félek . - Felelt megdöbbentő határozottsággal, éppen, úgy mint ahogy már egyszer kijelentette. - Mindez nem számít.
Szívem nagyot dobbant, ahogy a szavak értelmét felfogtam.
- Mindent elfelejtek, ha tudom , hogy szeretsz , és ha a szemedbe nézek , többé nem kételkedem benne.
Hangja édesebben csengett mindennél, amit valaha hallottam. Visszhangot vert bennem és úgy éreztem soha sem hal már el, az örökkévalóságig lelkemben zeng majd. Olyan közel léptem Kristinához amennyire csak lehetséges volt . Két kezembe vettem arcát . Szemei épp olyan tiszták és kékek voltak , mint egy háborítatlan , békésen csillogó tó tükre. Végig simította arcát , hófehér nyakát és vállát . Beleborzongott érintésembe. Mély levegőt vett, majd bátortalan csókot lehelt ajkamra. Egész testemben jóleső forróság áradt szét, ahogy megéreztem kicsi szájának melegét. Alig ért véget ez a rövid, félénk csók én máris visszahúztam a lányt.
Szomjaztam szerelmére, sóvárogtam utána, közelebb akartam érezni magamhoz, mint eddig bármikor. Ajkam ajkát simogatta hosszasan s az övé az enyémet. Nem találtam semmit sem édesebbnek azoknál a rózsaszirom finomságú ajkaknál, melyek olyan kitartóan állták heves szenvedélyem és gyöngéden viszonoztak minden csókot. Szinte fájt, hogy most csak ennyit kaphatok, hogy be kell érnem ajkaival, holott egész testemben reszketett a vágy. Mégis, megnyugtatott a tudat, a szíve az enyém ... Teljesen az enyém és nem fordul el tőlem senki kedvéért sem.