F:E.- Dánia 31

A szerelem számomra mindig is valami olyasminek tűnt, amiben nekem nem lehet részem, amiben nem lelhetem meg boldogságom. Gyötrelmet okozó, reménytelen és gyűlöletes valami volt . Mivel nekem soha sem volt örömöm ebben az érzelemben, elítéltem és utáltam mindent, ami emlékeztetett rá. Éreztem már szerelmet , de mindnek váratlanul és tragikusan szakadt vége , és nem hagytak mást csak keserűséget szívemben . Akaratom ellenére lobbant fel Luciana iránt és mindent tönkre tett . Mindig minden alkalommal csak azt tapasztaltam , hogy csupán rombol és káoszt teremt, ott ahol béke honol. Elég volt egyszer látnom mire képes és többé nem kívántam, hogy rám találjon. Minden erőmmel azon voltam, hogy távol tartsam magamtól, hogy többé egy pillanatra se férkőzhessen közelembe.
A szerelem, primitív és ostoba érzelem . Csak a szánalmas ,üresfejű embereket keríti hatalmába, akik nem képesek uralkodni magukon.

Így gondoltam hosszú éveken át. A szerelem undok betegség . Épp oly veszélyes, mint a pestis. Egyetlen ellenszere az erős akarat. Akarattal és önfegyelemmel legyőzhető. Akár a nátha, az ember észre sem veszi és máris vége.
Kétségbeesetten vágytam arra , hogy igazam legyen . El akartam hinni , hogy győzhetek . Megszállottan akartam győzelmet aratni a szerelem fölött és porba taposni. Nevetni azokon, akik szenvednek tőle, míg én rendületlenül kitartok.
Őrült egy ötlet... Őrültség és eleve halára ítélt terv, de én csak azért is véghez akartam vinni. Öt éven át szilárdan és makacsul tartottam magam elhatározásomhoz. Ellenkeztem és dacoltam, a vágynak soha sem engedtem bármilyen erős volt is. Nem akartam vereséget szenvedni , eltökélt szándékom volt , hogy a lehető legtovább kitartok. Nem engedtem sem, vágynak sem szenvedélynek. Nem engedtem , hogy bármeik is letérítsen arról az útról, amit egyedül helyesnek ítéltem . Tartottam magam és úgy tűnt én állok nyerésre .Éveken át abban a hitben voltam , hogy a csatát megnyertem és végleg megfutamítottam ezt a gyűlöletes és primitív érzelmet . Visszavonulásra késztettem , elűztem magamtól . Megszabadultam attól az érzelemtől, amit a legártalmasabbnak, leghaszontalanabbnak ítéltem , és elhittem , hogy nincs szükségem rá. Az hittem nem érzem többet, hogy végleg megszabadultam tőle.
Ez a tudat azonban nem békességgel töltöttel mit vártam.
Elfojtott érzéseim nem tűrték az elnyomást. Egyre inkább lázongtak és ez kezdett tűrhetetlenné válni. Zűrzavar és eszeveszett káosz uralkodott elmémben, amit szinte lehetetlen volt csillapítanom. Legnagyobb és leggyűlöltebb ellenségeim saját elmémben tanyáztak. Úgy éreztem a fejem , az agyam rosszindulatú sötétséggel van teli , árnyakkal melyek egyre növekszenek teljes egészében elnyelve , felemésztve . És a legszörnyűbb , hogy nem tudtam , véget vetni mindennek . A magam erejéből nem sokra jutottam . A zűrzavarnak úgy tűnt soha sem lesz vége . Csupán csak korlátozni tudtam , féken tartani ezt a rettenetes csürhét. Gyenge gátakat állítani, melyek azonban szánalmasan törékenyek voltak. Hol egy hajszál választott el a győzelemtől, hol egy lépésre voltam a teljes bukástól. Fogalmam sem volt meddig bírom még. Az árnyak sokszor tűntek legyőzhetetlennek, hatalmasnak. Kudarccal , verességgel fenyegettek és a képembe nevettek valahányszor visszavonulásra kényszerítettek . Egyedül voltam velük szemben , senki nem állt mellém. Senki sem volt akitől segítséget remélhettem volna , egy lélek sem akinek támogatásából erőt merítsek... Kristina mentett meg . ő volt az aki a homályból a fényre hívott.
Az egyetlen akinek a sötétségnél nagyobb hatalma volt felettem , akinek egyetlen halk szavára megfutamodtak ellenfeleim. Képes volt elvonni figyelmem erről a végtelennek tetsző harcról, és békét teremteni ott ahol évek óta egyetlen percre sem volt nyugalom. Segített nekem . Minden szavával távolabb űzte gondjaimat , minden mosolyával felderítette szívem . Úgy tette mindezt , mintha ösztönösen megérezte volna, szükségem van rá . Anélkül , hogy kétségbeesésemnek jelét adtam volna , szegődött mellém és jelenlétével mindent jobbá tett. Szükségem volt rá, úgy éreztem nélküle nincs esélyem, nem maradhatok talpon, elveszítem a háborút és ezzel talán én is elveszek. Kristina volt az egyetlen reményem . Senki és semmi más nem létezett rajta kívül . Uralta gondolataimat , a szívemhez nőtt .
Öt éven át kitartottam , öt hosszú éven át . És ő hónapok alatt aratott győzelmet felettem . Felettem, aki már verhetetlennek képzelte magát és elhitte ,hogy az is marad. Tévedtem...
Nem akartam, de be kellet ismernem, hogy amit Kristina iránt érzek az szerelem. Idiótának , ostobának éreztem magam , de akárhogy is próbáltam nem tudtam más magyarázatot adni , arra amit a közelében éreztem. Hova máshova sorolhattam volna , milyen más nevet adhattam volna annak a fájdalmasan édes érzésnek , amit újonnan fedeztem fel , és amelyet még annyira sem bírtam kordában tartani, mint a többit.
Nem értettem , hogyan történhetett , kerestem ,kutattam a magyarázatott, de nem tudtam ésszerű választ adni magamnak . Ez összezavart , dühített és rettenetesen idegesített . De mindenekelőtt megrémített. Nem fért a fejembe , egyszerűen nem akartam elhinni. Becsapottnak éreztem magam , és iszonyatosan dühített , hogy saját magamat vertem át , hiszen én voltam az aki azt állította, a szerelemnek többet nem lehet hatalma felettem. Most aztán egyértelművé vált mennyire ostoba voltam és milyen hiába való volt minden, amit eddig műveltem. Mert szerettem Kristinát ezt már nem tudtam letagadni magam előtt , pedig mindent megpróbáltam , hogy más eredményre jussak .Egészen biztosan éreztem , és éppen ez volt ami annyira megrémített.