2013. április 23., kedd

F:E.- Dánia 15.

A földszintre vezető lépcsőn haladok lefelé . Kezem a fakorláton húzom végig , s magam előtt a lépcsőfokokat figyelem . Mintha sokkal hosszabb volna az út, mintha sokkal tovább tartana leérnem az alsóbb szintre mint általában . De végre leérek. Talpam alatt a hosszú előszoba szőnyege . Megállok , körül nézek . Minden mintha sokkal nagyobb , sokkal ijesztőbb volna. A bútorok , a falak az egész ház hatalmas , és én …én rettentő kicsinek érzem magam . A halvány színű tapétát és a most sokkal fölébem magasodó bútorokat szűrt , esti fény borítja. Lassan lépkedek , mígnem elérek a nappali bejáratához . Végig mérem a faajtót , mely most szinte természetellenesen nagynak tűnik . Bentről hangok hallatszanak . Egy ismeretlen és egy ismerős hang. Egy nő és egy férfi csendes beszélgetése . Nem értem mit mondanak , s ez nagyon zavar . Halk nyugodt szavaik értelmét nem tudom ki venni a vastag ajtón át . Rettentő kíváncsiság kezdi fúrni oldalam , úgy érzem muszáj megtudnom mi folyik odabenn . De nincs merszem belépni . Azaz idegen hang … beszéde nem hangzik rosszindulatúnak, mégis megmagyarázhatatlan szorongás lesz úrrá rajtam , ahogy fülelek. Nem tudom , ki van odabenn , fogalmam sincs kié ez a hang . Állok az ajtó előtt és fogalmam sincs mit tehetnék. Aztán legnagyobb riadalmamra az ismerős női hang szól át a csukott ajtón. Juliette , a dajkánk , aki mindig gondunkat viselte , ha a mama nem tudott ránk vigyázni , vagy ha nem volt otthon . Igen ő szólt ki nekem , ezer közül is felismerném kedves , dallamos hangját .
- Laura , gyere be kicsi lányom . – Hív szelíden . – Van itt valaki aki látni szeretne .

Nem mozdulok . Ki ? Mégis ki akar engem látni? És miért? Nem akarok szót fogadni , hirtelen már nem is érzem olyan jó ötlenek megtudni , miről beszélget Juliette azzal az idegen emberrel . Én nem akarom látni azt az idegent.

- Nincs mitől félned . – Hallom a biztatást . Nehézkesen mégis rá veszem magam , hogy engedelmeskedjem . Bár kezem ólmos nehézséggel mozog , a kilincsért nyúlok és lenyomom . Nyikorogva nyílik az ajtó . Csak egy résnyire vagyok hajlandó kinyitni . Először is , azon a kicsi résen lesek be óvatosan .A nappali a kandallóban lobogó tűz fényében fürdik , kellemes meleg árad ki az előszobába . De nem merek belépni. Tudom , hogy valaki ott van akit nem ismerek , és ennek ellenére ő látni akar. Nem lépek be , csak azon a résen át figyelek . Látom a nagy velencei tükröt , mely a sötét , fiókos komód fölött volt mindig is. És látom Juliettet, a mályvaszínű kanapén helyet foglalni. Szokása szerint békésen üldögél , kezét ölében nyugtatva . Azt a halványszürke, elegáns ruhát viseli amit mindig úgy szeretett , s tekintete nem én rám szegeződik , hanem a titokzatos vendégre akit én nem láthatok. Sokáig csak álldogálok, nem adom jelét annak , hogy ott vagyok. Talán észre sem vesznek … Valami oknál fogva ebben reménykedem . Nagyon szeretném , ha nem kéne az idegen elé lépnem . Némán figyelek , és tekintetem a velencei tükörre szegezem . A csillogó üvegben mégis csak látok valamit . Egy fekete ruhás alakot . Egy sötét öltözetű , magas férfi áll a szoba túlsó végében . Csupán a hátát láthatom , mert az ablak felé fordul. Nagyon baljósnak, nagyon ridegnek hat , és ami igazán nyugtalanító , nem látom az arcát . Rettenetes félelem tör rám , és úgy érzem , nem maradhatok. Egészen biztos , hogy nem akarok találkozni ezzel az emberrel , nem akarom látni, azt akarom , hogy menyen el ! El kell mennie , én nem állok elé ! Nem tudok elé állni . Nagyon- nagyon félek tőle . Valahonnan távolról edény csörömpölést hallok . Éles , fülsértő hangokat , és tudom, hogy valamit valaki eltört . Aztán eltűnik minden , csak az a titokzatos félelem , szorongás marad. Ezután az állom után , mindig rossz érzéssel ébredek. Rettentően zavar a hiányossága, és az, hogy bár nem igazán értem miről szól , olyan élethűnek érzem , és éreztem mindig is , hogy néha azon tűnődöm , talán nem is álom . De hát akkor mégis mi ?

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése