A földszintre vezető lépcsőn haladok lefelé . Kezem a fakorláton húzom
végig , s magam előtt a lépcsőfokokat figyelem . Mintha sokkal hosszabb
volna az út, mintha sokkal tovább tartana leérnem az alsóbb szintre mint
általában . De végre leérek. Talpam alatt a hosszú előszoba szőnyege .
Megállok , körül nézek . Minden mintha sokkal nagyobb , sokkal ijesztőbb
volna. A bútorok , a falak az egész ház hatalmas , és én …én rettentő
kicsinek érzem magam . A halvány színű tapétát és a most sokkal fölébem
magasodó bútorokat szűrt , esti fény borítja. Lassan lépkedek , mígnem
elérek a nappali bejáratához . Végig mérem a faajtót , mely most szinte
természetellenesen nagynak tűnik . Bentről hangok hallatszanak . Egy
ismeretlen és egy ismerős hang. Egy nő és egy férfi csendes beszélgetése
. Nem értem mit mondanak , s ez nagyon zavar . Halk nyugodt szavaik
értelmét nem tudom ki venni a vastag ajtón át . Rettentő kíváncsiság
kezdi fúrni oldalam , úgy érzem muszáj megtudnom mi folyik odabenn . De
nincs merszem belépni . Azaz idegen hang … beszéde nem hangzik
rosszindulatúnak, mégis megmagyarázhatatlan szorongás lesz úrrá rajtam ,
ahogy fülelek. Nem tudom , ki van odabenn , fogalmam sincs kié ez a
hang . Állok az ajtó előtt és fogalmam sincs mit tehetnék. Aztán
legnagyobb riadalmamra az ismerős női hang szól át a csukott ajtón.
Juliette , a dajkánk , aki mindig gondunkat viselte , ha a mama nem
tudott ránk vigyázni , vagy ha nem volt otthon . Igen ő szólt ki nekem ,
ezer közül is felismerném kedves , dallamos hangját .
- Laura , gyere be kicsi lányom . – Hív szelíden . – Van itt valaki aki látni szeretne .
Nem mozdulok . Ki ? Mégis ki akar engem látni? És miért? Nem akarok szót
fogadni , hirtelen már nem is érzem olyan jó ötlenek megtudni , miről
beszélget Juliette azzal az idegen emberrel . Én nem akarom látni azt az
idegent.
- Nincs mitől félned . – Hallom a biztatást . Nehézkesen mégis rá veszem
magam , hogy engedelmeskedjem . Bár kezem ólmos nehézséggel mozog , a
kilincsért nyúlok és lenyomom . Nyikorogva nyílik az ajtó . Csak egy
résnyire vagyok hajlandó kinyitni . Először is , azon a kicsi résen
lesek be óvatosan .A nappali a kandallóban lobogó tűz fényében fürdik ,
kellemes meleg árad ki az előszobába . De nem merek belépni. Tudom ,
hogy valaki ott van akit nem ismerek , és ennek ellenére ő látni akar.
Nem lépek be , csak azon a résen át figyelek . Látom a nagy velencei
tükröt , mely a sötét , fiókos komód fölött volt mindig is. És látom
Juliettet, a mályvaszínű kanapén helyet foglalni. Szokása szerint
békésen üldögél , kezét ölében nyugtatva . Azt a halványszürke, elegáns
ruhát viseli amit mindig úgy szeretett , s tekintete nem én rám
szegeződik , hanem a titokzatos vendégre akit én nem láthatok. Sokáig
csak álldogálok, nem adom jelét annak , hogy ott vagyok. Talán észre sem
vesznek … Valami oknál fogva ebben reménykedem . Nagyon szeretném , ha
nem kéne az idegen elé lépnem . Némán figyelek , és tekintetem a
velencei tükörre szegezem . A csillogó üvegben mégis csak látok valamit .
Egy fekete ruhás alakot . Egy sötét öltözetű , magas férfi áll a szoba
túlsó végében . Csupán a hátát láthatom , mert az ablak felé fordul.
Nagyon baljósnak, nagyon ridegnek hat , és ami igazán nyugtalanító , nem
látom az arcát . Rettenetes félelem tör rám , és úgy érzem , nem
maradhatok. Egészen biztos , hogy nem akarok találkozni ezzel az
emberrel , nem akarom látni, azt akarom , hogy menyen el ! El kell mennie
, én nem állok elé ! Nem tudok elé állni . Nagyon- nagyon félek tőle .
Valahonnan távolról edény csörömpölést hallok . Éles , fülsértő
hangokat , és tudom, hogy valamit valaki eltört .
Aztán eltűnik minden , csak az a titokzatos félelem ,
szorongás marad.
Ezután az
állom után , mindig rossz érzéssel ébredek. Rettentően zavar a
hiányossága, és az, hogy bár nem igazán értem miről szól , olyan
élethűnek érzem , és éreztem mindig is , hogy néha azon tűnődöm , talán
nem is álom . De hát akkor mégis mi ?
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése