F:E.- Dánia 19

Én szóhoz sem jutottam , csak néztem rá és próbáltam felfogni zavaros, nehezen követhető  szavainak értelmét . Most ismét érezhető volt , hogy valami nincsen rendben Erikkel. Nem volt normális, ahogy egyik percről a másikra változott hangulata. Teljes közöny után bánat, majd alig fékezhető harag következett, aztán ismét magába roskadt. Mind ezt olyan hirtelen megy végbe benne, hogy az ember szája tátva marad, ha látja. Követehetetlen és kiszámíthatatlan a legtöbb reakciója . Ami pedig még ennél is aggasztóbb volt , múlt és jelen összemosódásáról beszélt . Bele sem mertem gondolni abba , jelenleg  micsoda káosz uralkodhat elméjében.  Mert zaklatottságából csak erre tudtam következtetni, és ez nem villanyozott fel túlságosan.                                                                                                                          
- Tehetetlen vagyok . - Sóhajtott. - És ez az érzés az őrületbe kerget ! - Jelentette ki megdöbbentően vad indulattal. Erős volt a gyanúm ezt a megjegyzést nem ilyennek szánta . Maga is megdermedt egy pillanatra . Túlzott hévvel kiejtett szavainak visszhangja még ott lebegett közöttünk a szobában . Elképedve láttam , hogy dühös kitörése őt magát is meglepte , talán még meg is ijesztette.  Kék szeme feldúltan kereste újra tekintetem. Túlzott idegesség sütött minden pillantásából.                                                                                                                                                                   
- Nem lehet fogalma afelől, milyen érzés, ha temérdek emlék nyüzsög az agyában. Sejtelme sem lehet erről.  - Folytatta némileg halkabbra véve a szót. Minden egyes mozdulata kapkodó és szeszélyes volt, mellyel mondandóját kísérte.   
- Kerge gyorsassággal kavarognak fejemben, mint viharos őszi szélben a fák elhullajtott levelei.  Úgy csapongnak koponyában a gondolatok , akár az üvegbe zárt éjelilepkék . Nincs rend , nincs csend.- Mondta félelmetes hidegséggel .                                                                                                                                                                    
- Néha úgy érzem, a fejem szétszakad belé ! - Emelte fel hangját újfent, feltűnő vehemenciával.  - Az agyvelőm szétveti az egyre sokasodó , növekvő emlékár !                                                                                         
 Úgy hallgatott el hirtelen, mint ha csak most észlelné, milyen egzaltált, milyen túlfűtött indulattal adja elő magát. Ez a felfedezés még zavarodottabbá tette .                                                                                                                                     
 - Most biztosan azt hiszi megháborodtam ... - Motyogta tétovázva. - Talán így is van... talán már nincs messze az őrület... - Szólt egy lemondó mozdulat kíséretében. E mondat elhangozta után , kínos csend támadt. Elszorult torokkal ültem, és próbáltam elhessegetni baljóslatú gondolatimat. Mert nem egy aggasztó, fenyegető kép villant elém, Erik elképesztő és egyben rémisztő fellépését figyelemmel követve. Ezen a folyamatosan változó, erősen rapszodikus hangulatú emberen egyszerűen nem tudtam kiigazodni. Mert igazából semmit sem láttam rajta egy percnél tovább. Utolsó csüggedt szavai hallatán azonban, úgy éreztem nem hallgathatok tovább.                                                                                                                                          
 - Nem szabadna... nem kellene így beszélnie...- Kérleltem csendesen. 
Felnevetett. Egyszerre kitört belőle a nevetés. Kacagott, de nem jóízűen. Olyan fanyar gúny , olyan megvetés  csengett hangjában , hogy a hideg futkározott tőle a hátamon . Szörnyű volt , főleg mert , tudtam magát neveti ki.                                                                                                                                                                   
- Igen , sok minden van amit nem kellene elkövetnünk . Mégis megteszünk ... később ... jóval később meg ráébredünk , arra mekkorát hibáztunk. De akkor ugyebár már késő.  - Kezdte színtelen hangon. - Ismerem ezt az érzést . Túl jól ismerem ...                                                                                                                                                  
 Ismét  a kandallóhoz lépett , ott megállt , mélyen hallgatva , oly mereven, mint egy kőből faragott szobor. Aztán újra karjára hajtotta fejét , csak a hátát láthattam. Hallottam lélegzetének zaját  és az égő fa recsegését. Nem azért mondta el mindezt , hogy szánalmat ébresszen bennem , s valahogy éreztem ,  nem örülne , ha látná rajtam , hogy megsajnáltam .                                                                                                                                                            
Pedig így volt . Rettenetesen sajnáltam.