F:E. - Dánia 62

- Ahogy nekem is ... - Jelentettem ki elszántan és még mielõtt újra szólhatott volna , ajkam ajkán volt , csókommal némítottam el .
- El nem eresztelek  ha õ fontosabb neked ... ha jobban szereted mint engem ... - Suttogtam két ajka közé .                                                                 
- Nem szeretek úgy senkit ahogy téged ... - Felelte azonnal , olyan hévvel amilyennel még soha nem hallottam beszélni . - Ez a szeretet sokszorosa annak mint amit iránta érzek ... õ érte meghalnék , neked az életemet adnám ...
Ez a kijelentés , a szavaiban lüktetõ váratlan magamiztosság , olyan mélyen érintett , mint talán még semmi sem . Most egysszerre még valószínütlenebbnek tetszett minden . Mintha minden  ami történt az elmúlt hetekben , hónapokban csak képzelgés , valami álom lett volna , aminek bármeik percben vége szakadhat . De ahogy a lány szemébe néztem , látva kékjét és azt a szelíd de elszánt kifejezés ami most kiült vonásaira , mégsem tuttam kételkedni benne ,  ez a valóság . Elmémben, a viharos érzelmek zajából, egyetlen értelmes hang emelkedett ki , szólt tisztán , nyugodtan , még is rendíthetetlenül . Ez a hang az egyetlen kivánságom súgta , amire akkor és ott a legjobban vágytam .
- Légy az enyém ... - Mondtam halkan , de olyan szenvedéllyel amilyennel talán még soha nem szóltam . - Légy a feleségem Kristina ...
Szavaim hallva a lány arcán mosoly ragyogott fel , valódi örömrõl tanuskodó , lelkes mosoly . Ám szinte azonnal elis tûnt , mintha valami hirtelenjében elkergette volna boldogságát . Halványnak tûnt újra ,  olyan fehérnek , mint egy márványszobor . Arcán már nem volt öröm , inkább gondterhelt tûnõdés . Szomorú tekintettel nézett rám , egyetlen szót sem szólva . Majd némán átölelt . Átfogta nyakam , fejét vállamra hajtotta , mintha csak arcát akarná elõlem rejteni, mintha azt akarná elkerülni , hogy lássam tekintetében keserûségét .
- Bárcsak megtehetném ... - Hangjában õszinte bánat csengett . - Bárcsak elegendõ volna egyetlen szót kiejtenem ... csakhogy az én szavam nem elég ...
Keserû harag fogott el, ahogy felfogtam szavai igazságát .
- Akkor még ma megkérlek tõle is . - Jelentettem ki szilárdan . Még szorosabban átölelt , mintha így tõbb erõt meríthetne a beszédhez.
- Nem lehet Erik ... hiszen haldoklik  - Mondta elcsukló hangon . - És nekem mellette kell lennem ...  látnom kell , ahogy felépül  ...
Rám emelte tekintetét  . Szemében remény csillogott és most újra halvány mosoly ült ajkán .
- Meggyógyul és olyan lesz mint régen ... - Jelentette ki . -  Együtt megyünk hozzá , együtt állunk elé és õ áldását adja ránk ...
Úgy  állította ezt , mintha teljesen biztos lenne abban , hogy így lesz . Annyira akarta , hogy  így legyen , hogy a lehetõ legtiszteségesebben intézõdjön minden . Én azonban nem tuttam ilyen biztosan hinni ebben . Esbenson jóindulatában , már egy ideje nem bíztam . Valahogy sehogy sem tuttam elképzelni a jelenetet amit Kristina lefestett . Nem akartam , a lány szép kis álmát tönkre tenni , de azt sem bírtam tétlenul nézni , hogy ilyen ábrándokba ringassa magát .
- És ha nem ... ha elutasít ? - Kérdeztem és már az , hogy erre a lehetõségre gondoltam , kétségbeesést és dühöt ébresztet bennem . Láttam a lány  szintén megrémült egy pillanatra .
- Nem ilyen kegyetlen ... - Mondta rendíthetetlen bizalommal .
- És ha mégis ?
- Erik...
 Megfogtam a kezét és úgy néztem a szemébe .
- Emlékszel , arra  mint mondtam ? - Kérdeztem halkan . Láttam az arcán , hogy tisztán emlékszik , arra a beszélgetésre a fák alatt .
Szavaim akkor is megijesztették , és most is láttam riadalmát .
- Nem akarok nélküled élni ... nem akarom újra azt a nyomorúságos életet élni amit azelõtt éltem , hogy téged megszerettelek volna . - Mondtam õszintén .
-  Kérlek ígérd meg , hogy bárhogy alakulnak a dolgok , hozzám jösz .
- De a nagybátjám engedélye nélkül ...  lehetetlen ...
- Nem . - Ellenkeztem . - Csak igent kell mondanod és én elviszlek innen .
- Mit fognak szólni az emberek ... - Nézett rám kérdõn . - Hogy tudom majd elfelejteni , hogy így hagytam magára azt az embert aki a gondomat viselte ?
Megint igaza volt . Én talán meg tudok békülni a tudattal , de õ soha . Az pedig tönkretenné , amit nem tudnék elviselni .
Tanácstalanul néztem rá , õ pedig gyöngéden megszorította a kezem .
- Bizz bennem és kérlek ,  légy türelemmel - Mondta szelíden . - Én hiszem , hogy a nagybátjám jó ember ...   

Neked az életemet adnám ...
Most már kétség sem férhetett , ahhoz , hogy Kristina , hozzám jönne , igent mondana nekem ha ...
Ha Esbenson visszanyerné egészségét , ha újra élne és nem fenyegetné a halál oly közelrõl .
Akkor eléállnánk és õ áldását adná ránk ... talán ...
Ez a talán úgy nyomasztott , ahogy azidõ tájt semmi sem . Akaratlanul is elképzeltem Esbensont . Sápadt arcán finnyás, fanyar kifejezés , hideg szürke szemében , megvetés , gõg , vékony , vértelen ajkán , halvány ám annál bosszantóbb , kárörvendõ és öntelt mosoly .
Az olyan ember arckifejeztése ez, aki érzi , hogy minden a kezében van , hogy nagy csapást mérhet a másikra , amikor akarja tönkreteheti .
E kép láttán ,  szörnyû indulat fogott el . Éreztem , ahogy elönt és minden idegszálamon , ingerlõ táncot jár .  Szinte már láttam az ajkakat , melyek a mindent eldöntõ választ formálják . Visszautasítás ! Gondolataim , szinte örjöngésbe keztek , ha csak eszembe jutott , hogy ez is megeshet .
Mi lesz akkor !? Hogyan tovább ?!
Vége ... mindenek vége ...
Többször elfogott a kísértés , ugyan azaz ellenálhatatlan  vágy ,mint a kápolnában , hogy jó volna kézen fognom  és elvinnem a lányt . Mindegy hogy hová , csak jó messzire azoktól , akik ellenünk lehetnek , és többé elnem ereszteni magam mellõl .
 Elképzeltem , hogyan hatna rá mindez . A nagy ferfordulás  , hirtelen változás eddigi élrtében ,a  természetével ellentétben álló döntések .
Mennyire tönkrtenné a bûntudat !
Hogy a lelkében zürzavart kelcsek , hogy gyötörjem , önzõ módon kérjek tõle olyasmit , amire soha sem vetemedne ?
Nem . Ennek , még a gondolatát sem bírtam .
Kezdetben úgy hittem , egy idegen ország , ismeretlen hely , majd menedéket ad , megkiméli õt , az emberek csípós nyelvétõl , a merev , szertartásos népek megvetésétõl, és talán idõvel megbékél tettével , elfelejti súlyát . De aztán ráeszméltem , hogy az õ lelkiismerete enné sokkal érzékenyebb . Az ilyen apróságok is , mint a szülõi engedély nélkül kötött házasság és a szökés , vagy bármely erkölcsi szabály áthágása, olyan mértékben állt ellentétben természetével , hogy felbolygatta volna egész lelkivilágát . Ezt nem engedhettem meg magamnak ,
Másrészt pedig , az anyaföldbõl kitépett virág is elsorvad és meghal ...
Nem hittem hát , hogy Kristina , aki rajongva szerette dánia szeles vidékét , aki itt nõtt fel , idegen , más illatú földben képes volna gyökeret verni , életben maradni ...
Így hát ezeket mind számbavéve , hogy erõt ne vegyen rajtam a csüggedés , csak egydolgot tehettem .
Bízz bennem , kérlek és légy türelemmel ...
Csak a lány szavai tartották távol a kétségbeesét , mely igen gyakran megkörnyékezett .
Csak remélhettem , csak bízhattam .
Ám távol Kristinától , néha nagyon nehéz volt , amegszokott módon töltenem el a napokat .
Estéim rendszerint azzal teltek , hogy szobám hideg csendjjében , a kandallóban égõ tûz , nyugtalan , fel -fel lobbanó lángját figyeltem . Ilyenkor is , agyam , makacsul , rendíthetetlen vágyakozzással vetítette elém a szeretett lányt .
Láttam , hogyan örzi nagybátja álmát , gyetyafénynél, éjnek idején . Élethûen , kegyetlen részletességgel rajzolódott ki a kép . Az aggódóan legörbülõ ajkak , a fehér arcot , arany hajat , símogató mécsesfény lágy rezgése alakja körül .
Akár egy kisgyermek . Kobaltkék szemében , leírhatatlan mértékü szelíd de kitartó ,szeretetteljes  ragaszkodás ég , teljesen tisztán , mással vegyületlenül . Színte hallottam ruhájának , neszezését , a gyöngykék  anyag , lágy suhogását ,  éreztem testének melegét és a hamvasszzõke haj ,  zsongító illatát . 
Így kibírhatatlannak tûnt , tûrhetetlennek tetszett a tilalom , és minden gyûlöletessé lett , a legapróbb dolog is amely az utamat állta .
Leveleim megsokszorózódtak , mert a fullasztó érzések és vágyak elõl , nem volt máshova menekülnöm .
Kristina elfoglaltságát , az is bizonyította ,hogy a válaszok rendszertelenek , és bár mindan szavából , melegség áradt , igen rövidek voltak .

F:E. - Dánia 61

Most már szinte teljesen elcsitult bennem a vihar , csak az elégedetlenség maradt , s némi bánat a szívem mélyén ahogy Kristina szemébe néztem . Még mindig értetlenül , magába mélyedve ült , mintha az amit az elõbb érzett , úgy megrendítette volna , hogy még mindig nem tért magához .

Egy önkéntelen mozdulattal simítottam végig ismét arcát , halántékától , egészen az álláig , óvatosan érintve ajkait. Megborzongott ,s vissza süllyedve kábultságába , hunyta leszemét . Aztán ahogy kezem megállt karcsú nyakán , magához tért és az eddiginél is zavartabb tekintettel nézett rám . Egy halvány mosolyt jelent meg arcán , de szinte azonnaleltûnt és félig idegesen félig szomorúan hajtotta le fejét , hogy elrejtse elõlem a szemébõl tisztán kivehetõ érzelmeket .
- Hogy van a nagybátyád ? - Kérdeztem hogy oldjam a feszültséget .De szinte azonnal megbántam , hogy kinyitottam a szám . A lány arcára olyan mély bánat árnyéka borult , pusztán e kérdés hallatán , hogy azt hittem nem álja meg könnyek nélkül . Egyszerre , mintha minden gyötrelme , titkos keserûsége , felszínre került volna . Olyan halványnak tûnt most bánata árnyékában , mintha hetek óta betegség kínozta volna. Megrendítõ volt ez a változás és a feszültséget szinte kibírhatatlanná tette bennem . Úgy éreztem , meggondolatlan kérdésemmel , egy perc alatt mindent tönkretettem . - A halálán van Erik ... - Suttogta fakóhangon Kristina s olyan elgyötört tekintettel nézett rám , mintha tulajdon életérõl volna szó . - Nem tudom meddig bírja még ... és azt sem tudom mihez kezdek ha ... Képtelen volt kimondani azt a szörnyû szót , amely azt a valamit jelölte , amitõl olyan nagyon féltette Esbensont . - Most ne gondolj erre ... - Kértem , igyekezve nyugtató hangon szólni hozzá . De mindjárt láttam ez hasztalan . - Képtelenség ... egyszerûen lehetetlen , hogy ne ez járjon a fejemben ... - Mondta maga elé és már gondolatban egészen máshol járt . Távol a kápolnától , távol tõlem , s annak az embernek ágya mellett állt õrködve , aki soha egy jó szót sem szólt hozzá .
- Úgy szeretnék segíteni rajta ... - Sóhajtott fel õszinte vágyakozással hangjában . - Azt teszed . Te mindent megteszel amit meg lehet tenni . - Csitítottam halkan . Önkéntelen , tagadóan rázta meg fejét , mintha nem hinné szavaimat . - Nem ... nem Erik ... mindig ott kéne legyek mellette , mindig ... - Mondta keserûen . - Virrasztanom , minden kérését teljesítenem ... nem aludni , jóízûen enni , míg õ haldoklik ... Láttam arcán és éreztem szavaiban mennyire haragszik saját magára . - Tegnap magára hagytam éjjel ... - Folytatta keserû dühvel . - Hogy tehettem ezt ?! Hogy aludhattam míg õ ílyen állapotban van , míg szenved ?! - Kristina ...
- Nem lenne szabad ... nem bánhatok így azzal aki a házába fogadott ... Most ismét az a mérhetetlen hála és szeretet beszélt belõle , ami ilyen hihetetlen erõvel kötötte Esbensonhoz . - Nélküle talán itt sem lehetnék ... - Döbbent rá és a felismerés minden nyugalmát elkergette . Ideges tekintettel nézett rám , úgy mint aki hirtelen ráeszmél arra , hogy tilosban jár . - Mennem kell ... Túl régóta vagyok itt ... Mennem kell . - Jelentette ki és még mielõtt bármit tehettem volna , felállt mellõlem. Néztem milyen sietséggel indult az ajtóhoz, majd milyen zaklatottan nyúlt a kilincsért . Mintha csak hírét kapta volna Esbenson halálának, vagy mintha a beteg hangját hallotta volna , aki haza szólítja . A látvány nagyon megrendített . Az hogy Kristina így aggódhat valakiért aki egész életében a legkisebb szeretetet sem mutatta iránta felfoghatatlan volt. . Zaklatottságát , rémületét , nem bírtam tétlenül nézni . Még mielõtt a kápolna ajtaját kinyithatta volna , léptem mellé s megfogtam a kezét . A lány megállt egy pillanatra és úgy nézett rám , mint aki képtelen eldönteni mit tegyen. Egyértelmû volt , hogy egyáltalán nem szívesen hagy magamra , hogy ha nem volna még valaki aki fontos számára soha egy percig sem akarna magamra hagyni . De most , hogy otthon a nagybátyja fekszik betegen ...
Szemébe könnyek gyûltek , kétségbeesése jeléül , de elengedte kezem és megfordult , hogy kilépjen az ajtón . Nekem azonban sehogy sem akaródzott elengednem . Minden porcikám tiltakozott az ellen , hogy ily hamar útnak eresszem , hogy hagyjam ilyen hirtelen eltûnni szemem elõl. Egy mozdulatba került csupán s az ajtó tompa zajjal becsukódott Kristina elõtt . Szemtõl szembe állt velem a lány. Halvány mályva színû ruhájában , oly fehéren mint egy szobor , csupán arcát öntötte el az indulat enyhe pírja . - Mennem kell ... - Mondta remegõ hangon. - Otthon a helyem ... Szavai suttogásba fulladtak, ahogy, magamhoz húztam s közelebb hajoltam hozzá . Kezem önkéntelenül végig járt nyakán , majd megállt mellkasán , keble fölött . Újra fellángolt bennem minden , ahogy tudatosult bennem , milyen közel van hozzám , hogy ismét a karomban tartom a lányt .Éreztem, mellkasa minden lélegzetvételnél megemelkedett , s szíve dobogott odabenn , úgy verdesett akár egy csapdába esett madár. Leírhatatlan vágyakozás égetett, mardosott belülrõl, olyan kegyetlenül , hogy az elsõ pillanatban azt hittem belepusztulok. - Haza kell mennem ... - Suttogta tovább Kristina rendületlenül . - Nem maradhatok ... Hangjában valóban ott csengett még az elszántság apró maradványa , de ezt már szinte meg sem hallottam . Lázasan csókoltam homlokát , lehunyt szemét , arcát . - Mennem kell ... szüksége van rám ... - Próbálkozott most már olyan erõtlenül , hogy szavai nem voltak többek egy sóhajnál . 

F: E. - Dánia 60

Mint általában , most sem kellet megmagyaráznom , miért ez az idegesség , megértõen hallgatva üldögélt mellettem.

Egy nap nem a megszokott idõpontban jött el hozzám . Éppen hegedûm hangjával próbáltam csillapítani idegességem , mikor kopogott . – Remélem nem zavarok … 

- Nem . De miben is tudnál zavarni ? – Kérdeztem némi öngúnnyal. - Az értelmetlen töprengésen és a percek számlálásán kívül nem igen tehetek mást … - Pontosan, ki kéne mozdulnod egy kicsit … - Javasolta valami különös hangsúllyal szavaiban . – Egy séta igazán nem ártana meg… - Hiába is próbálkozol … - Sóhajtottam kedvetlenül ,egy bocsánatkérõ pillantás kíséretében. – Ma is vissza kell, hogy utasítsam az ajánlatod … Nicolát meglepetésemre nem lombozta le ez a válasz. – Nem , ma nem fogod, nem fogod . – Jelentette ki furcsa határozottsággal . – Biztosra veszem , hogy egy perc és már is meggondolod magad .

Leültem vele szemben és kérdõn néztem rá. – Miért tenném … nincs semmi ami miatt most szívesen kilépnék a házból… - Valóban ? Szerintem azért csak van valaki aki érdekel annyira , hogy fejvesztve rohanj hozzá … Szokatlanul rejtélyes mosoly futott át arcán és én egyszerre már is talpon voltam. Nem kellett egy szó sem több , tudtam , hogy Kristináról hozott hírt. – Hogy van ? Ugye nincs semmi baja … egyáltalán , hol … hogyan sikerült összefutnod vele ? - A kápolnánál. De alig váltottunk néhány szót , nagyon sietett . – És mit mondott ? – Kérdeztem türelmetlenül . – Vár téged. Ugyan ott ,délben . – Köszönöm. – Vágtam szinte a szavába és már is a kabátomért nyúltam. Sietve kaptam magamra, és a kalappal nem is törõdve az ajtó felé vettem az irányt. Nicola arcán derült mosoly ül ahogy figyelte kapkodásom . – Ugye mondtam. – Hallottam jókedvû hangját. – De Erik , azért csak lassan , hogy oda is érj !

A déli nap besütött a nagynak nehezen mondható helyiség szûk ablakain . Valósággal megrészegített az öröm s az ezerféle érzés mely rám tört abban a pillanatban hogy megláttam , ott üldögélni a kis padon a félhomályban . Békés csendben , az õrá jellemzõ utánozhatatlan nyugalommal , és magabízósággal , egy szemernyi kétség nélkül várta hogy végre lásson .Rám várt ! Csak énrám !! A tudat fel emlõ volt és kimondhatatlanul boldogító . Ezt az érzést csak a boldog mosolya fokozta és tiszta kék szemének pillantása mellyel üdvözölt . Mintha legalábbis évek óta nem lett volna alkalmunk szót váltani olyan édes lelkesedéssel mesélt mindenrõl . Lényeges volt , vagy mellékes , az most nem számított , csak az volt a fontos hogy hozzám beszélhet , s hogy hangját hallhatom . Lesetem minden mozdulatát , mohón ittam minden szavát, úgy ahogy a kiszáradt föld szívja magába a harmat cseppjeit . És éppen olyan élénkítõen is hatott rám , éppen úgy felébresztett , magamhoz térített komor fásultságomból . Mintha abban a pillanatban , hogy megláttam vékonyka alakját , megindult volna ereimben a vér , mely ez idáig , úgy tetszett nekem , szinte nem is lüktetett bennem . Most minden érzékemmel a lányra koncentráltam és éreztem milyen hihetetlen hatással van rám pusztán az hogy jelen van . Csak üldögélt mellettem és beszélt arról ami eszébe jutott és én nem tudtam betelni a kedves , szelíd hanggal , mely simogatóan szólt , és úgy eluralkodott elmémen mint a legszebb dallamok , úgy duruzsolt édesen .

Szinte féltem hogy egyszer csak kifogy a szóból , s kérve néz rám , folytassam én . Csak Kristinát akartam hallani , semmi mást nem engedtem eljutni agyamig csak a lány szavait , a többi mind mellékes , utálatos zaj volt csak , az egyedüli ami hatott rám az õ volt . Féltem saját szavaimtól , de leginkább a közénk furakodó csöndtõl , attól hogy a lány szavainak visszhangja elül és fel kell ébrednem , újra rá kell eszmélnem arra , mennyire távol van még tõlem , milyen nagy szakadék tátong még közöttünk. Elrettentõ , szorongató volt e gondolat és én elakartam ûzni , elkergetni , csak legalább míg az édes óra melyet vele tölthetek lenem telik , és kénytelen leszek magamhoz térni .

Kértem , hogy folytassa , valahányszor habozni látszott , bíztattam beszéljen , arról amirõl csak tud . Õ mosolyogva tért ki mindenre ami az alatt történt míg nem találkoztunk . Azt a kevés eseményt is részletesen megtárgyalta és én boldogan hallgattam meséjét. És mint az özönvíz , úgy öntött el fokozatosan minden érzés és vágy amit napok óta voltam kénytelen számûzni , erõvel elnyomni . Egész testem átjárta az amit Kristina iránt éreztem , édesen és forrón lüktetett , minden perccel erõsebben .

A lány kutató szemmel fürkészte maszkom s tekintete mindig összetalálkozott az enyémmel , s így mintha nem is telt volna az idõ. Ott állt körülöttünk , némán , mozdulatlanul míg én elmerültem annak az arcnak tanulmányozásában, amely ártatlan egyszerûségével úgy lenyûgözött , ahogy a legszebb , legtökéletesebb szobor sem volt képes hatni rám. Varázsa nem állt másból , csak abból a belsõ szépségbõl , ami a jóságból ered , amit a szív romlatlansága táplál , s ami belõle soha sem hunyt ki , meg nem fakult, mindig ott ragyogott tekintetében . Az õ õrök éke maradt és nem szûnt mg arcát beragyogni , míg más feltûnõ , ám felszínes álcája , idõvel emlékké válik , elvirágzik az ifjúsággal. A zene hangjai sem láthatóak , de érzékelhetõk . Az õ szépségét is inkább éreztem , mint láttam , de tisztán és biztosan. Ez épp úgy lenyûgözött , ahogy a zene tette korábban . De õ nem csak egyláthatatlan , megfoghatatlan , valami volt , amit senki soha nem bírhat , nem sajátíthat ki magának igazán . Ott volt mellettem , velem ! Egy karnyújtásnyira ! Oly közel , hogy csak egy mozdulat és a karomba zárhattam , ölelhettem volna . Õ az enyém lehet , Kristinát megkaphatom ! A tudat , hogy végre nem egy testtelen , elérhetetlen dolog , rajongásom tárgya , s hogy amit érzek viszonozható, boldogító volt . De egyben rettenetesen nehéz is . Próbáltam másra terelni gondolataimat , de csekély sikerrel . Csak gyönyörködtem benne és hallgattam , hangjának minden rezdülésére fülelve a külvilágról teljesen megfeledkezve .

Csengõ szavaival , könnyed mosolyával arcán úgy festett akár egy álomkép és engem megmagyarázhatatlan félelem kezdett nyomasztani , attól kezdtem tartani , ami mindig kísértett ha vele voltam . Igen most sem tûnt lehetetlennek , hogy elillan , eltûnik nyom nélkül és én magamra maradok , a sötétben fénye nélkül , elveszve .

Ez a gondolat rémített , elkeserített , fájt kimondhatatlanul mindig . De mos némi enyhülést hozott a hangja , hogy egészen közelrõl hallottam , tisztán , csengõn , vidáman . Úgy éreztem nem bírnám elviselni a kápolnára telepedõ csöndet, azt a magányt hirdetõ némaságot mely uralta mindig ha õ nem volt velem . De míg mesélt minden tûrhetõbb volt , minden sokkal szebb , biztatóbb .

A szavak áradata azonban nem tartott örökké . A hogy a percek teltek úgy vált egyre csendesebbé a lány , úgy rebbent meg egyre ritkábban ajka és lassan - lassan még is csak be ált a csend. Kristina hallgatott , s utolsó szavainak visszhangja egyre halkult , végül elhalt egészen. Az üres némaságé lett az uralom és szívem dobogását most semmi sem nyomta el , ott zúgott fülemben , lüktetett ereimben a vér. Feszült a csend és minden idegszálam , ahogy vártam , hogy véget vessen a némaságnak. De nem tette.

A lány csak nézett rám ,kínzó hallgatásba merülve , arcán , szemében szelíd ,tûnõdõ , kutató kifejezéssel , mint aki arra a rejtélyre akar fényt deríteni mi van a másik fejében , miközben saját rendetlenkedõ gondolatait igyekszik helyes irányba terelni . Halvány pírban égõ arca , olyasmire engedett következtetni , amitõl megdobbant a szívem . Talán õ is ezt érzi ? Ezt az örül szédületet , amely egyszerre édes és kínzó , megnyugtató és riasztó ? Õt is az feszíti belülrõl ami bennem háborog ?Alig kételkedtem benne , s a tudat , hogy nem vagyok egyedül ebben a zûrzavarban végtelenül boldogító volt . Egészen közel hajoltam Kristinához , sóvárogva vágyva arra , amiben olyan régóta nem volt részem . A lány nem mozdult , lehunyta szemét , míg gyöngéden megérintettem. Megadóan fektette arcát tenyerembe , mélyet sóhajtva , bódultan . Gyönyörködtem nyugodt , finom vonásaiban és a rám törõ édes érzésben egy pillanatig, aztán még közelebb húztam magamhoz . Még nem érintette ajkam ajkát , de mintha már éreztem volna ismerõs jólesõ melegét , ízét , amely mámorítóan felemelõ volt . Úgy tûnt nekem mintha száz év is eltelt volna utolsó csókunk óta ,s az emlék még tovább hevítette vérem. Nem akartam mást csak õt , semmi egyéb nem érdekelt rajta kívül . Testem - lelkem csak utána sóvárgott , csak szerelmére szomjazott . Csókjára vágytam és még többre . Mindenre amit adhat . Úgy ölelni , tartani a karombanahogy még soha ezelõtt . Soha ilyen mélyen , ilyen biztosan nem éreztem ehhez hasonló sóvárgást senki iránt és ez egyszerre volt szédítõen jó és elrettentõ. Szinte fájt oly heves volt és erõs .

De egyszerre belém villant a megérzés , ha most nem vagyok észnél , akkor olyasmit teszek ami mindent romba dönthet . Ha hagyom , hogy vérem diktáljon , akkor talán az a kevéske esély is , hogy az enyém legyen ,oda . Tegyem kockára egy élet boldogságát amit vele nyerhetek , pillanatnyi gyönyör kedvéért ? Elég volt ezt a kérdést fel tennem magamnak és már is higgadtabban kezdtem gondolkodni . Nem szállt el az indulat , még bennem reszketett , de már nem esett olyan nehezemre uralkodnom rajta .Még nincs itt az ideje , szögeztem le szilárdan magamban , s ez a mondat erõt adott , hogy ésszerûen viselkedjem .

Magamhoz húztam Kristinát , fölé hajoltam , de nem ajkát , tiszta homlokát csókoltam . Hallottam sóhaját , mely egyszerre volt fájdalmasan csalódott és megkönnyebbült . Majd felnézett rám , a rémült gyermek zavarával , minden vonásán azzal a tanácstalan , hitetlenkedéssel , amely azt jelezte benne is hasonló játszódott le az imént, mint bennem. Számára talán még szokatlanabb még riasztóbb volt , ami hirtelenjében öntötte el , amit az elmúlt percben átélt . Hogy ez mennyire így volt , az igazolta nyugtalan légzése és kezemen nyugvó kezének enyhe reszketése .

Én már nem csodálkoztam , inkább haragot éreztem . Haragot amiatt , hogy nem foghatom egyszerûen kézen akit szeretek és nem vihetem magammal. Hogy kikell harcolnom egy vénember engedélyét , hogy végig kell várnom egy ostoba szertartást , azért hogy elfogattassuk a világgal , ami természetes , hogy szeretjük egymást . Nevetséges, feleslegeskomédiának tetszett most az esküvõ. Dühítõ , a társadalom és a vallás által a világra erõszakolt szokás , hogy két életet , egy férfit és egy nõt , csak az oltár elõtt kimondott szava , s a pap áldása köthet össze törvényesen . Minden más együttélés , a világ szemében , gyalázatos , és elítélendõ . Megvetik azt aki nem a megszokott modon él , nem úgy ahogy általánosan elfogadott, ezt én pontosan tudtam .

Kitenni Kristinát ennek a veszélynek, pedig nem akartam . Tudtam , ha hozzám jön , a velem való élet sem , biztos , hogy könnyû lesz számár , hiszen a világ rosszindulatát nehéz elkerülni . Gyûlölik és félnek attól ami más , tehát gyûlölnek engem és félnek tõlem . De az emberek effajta ostobasága gyógyíthatatlan betegség , nem tehetünk egyebet , mint tûrünk és talán adhatunk erõt egymásnak elviselni. De ha van amitõl megvédhetem , hát megteszem . Ha a házasság védelmet ad , ha csak is azzal , hogy az oltárhoz vezetem , lehet az enyém törvényesen , ha így senki el nem veheti tõlem , el nem választhat egymástól , akkor egy percig sem gondolkodom azon mi a helyes lépés. Várok , nem számít meddig tart míg minden a helyére kerül . Ez az elhatározás szilárd volt és tudtam semmi sem változathat döntésemen .

F:E. - Dánia 59

Szavai nyomán még nagyobb lett aggodalmam. Esbenson halála nagyon megrendítené a lányt, iszonyatos nehézséggel viselné csak el ,ezt biztosan tudtam . Ha el kellene temetnie az rettenetes gyötrelmet, okozna neki , hiszen olyan kitartóan ragaszkodott hozzá , mintha valóban az apja volna. Nem tágított mellõle egy percre sem , ha végre hazatért , s hiába bánt vele olyan ridegen , mindig kereste a társaságát, mindig igyekezett a kedvében járni , s a lehetõ legjobban viselni magát . Ha meghalna, talán soha sem heverné ki , hátralévõ életében mindig bánkódna miatta, s elsõsorban magát hibáztatná. Ez a gyászos kép , nagyon nyugtalanító volt , s amit Esbenson pénzügyeirõl hallottam , az csak még inkább nyomasztott.

Az , hogy Kristinának van hozománya vagy nincs, nem érdekelt soha sem , anyagi hátterét teljesen érdektelennek találtam . Nem számított , mi és mennyi az amit birtokol, az egyedüli ami vonzott az õ maga volt . Már mikor elõször felmerült bennem a házasság gondolata , akkor tudtam , hogy én akarok róla gondoskodni, én akarok rá vigyázni és ez az elhatározás a lehetõ legkomolyabban élt bennem , változatlan szilárdsággal. Az eddigiektõl semmiben sem különbözõ, boldog és gondtalan életet akartam számára biztosítani. Ennek semmi akadálya nem volt. Jólétem felõl teljesen biztos lehettem , hiszen utazásaim során számos helyen felléptem és szinte kivétel nélkül mindenhol sikert arattak mutatványaim . Az ámuló , lenyûgözött nézõsereg , mindig lelkesen és bõségesen szórja a pénzt . Vagy is minden lehetõség megvolt ahhoz , hogy zavartalanul élhessünk , állandó ,jó körülmények között . És ezen az sem változtatott volna , ha Esbenson meghal . Ugyan úgy elvettem volna a lányt , ugyan úgy segítettem volna bármiben. De Esbenson aljasságát, azt, hogy nemtörõdömségében , határtalan önzõségében, képes ennyi gondot unokahúgára hagyni örökségül, soha nem tudtam volna megbocsátani. Mivel azonban nem tudhattam, hogyan alakulnak majd a dolgok, nem tehettem mást csak vártam és figyeltem az eseményeket. Egyedül az bántott , hogy megint kénytelen voltam magamban tartani , azt ami már nagyon kikívánkozott belõlem , amirõl már nehéz volt hallgatnom . Keserûen néztem , hogyan , milyen odaadó, önzetlenséggel viseli gondját nagybátyjának Kristina . Milyen fáradhatatlanul igyekszik életben tartani , holott semmi javulást nem mutat. Egy hét telt el azóta , hogy ágynak esett , de olyan lassan vánszorogtak a napok , hogy egy egész évnek tetszett . És a beteg is , mintha egy évi szenvedésen ment volna keresztül hét nap leforgása alatt. Jó formán alig élt már. De ennek ellenére még mindig nem engedett orvost a közelébe. Néhány alkalommal megpróbálták rábeszélni, hogy engedje magát rendesen kezelni. De mindig olyan dühvel állt ellen, hogy nem lehetett hatni rá. Kikelve magából, szidott minden orvost, azt állítva csak megölnék az efféle sarlatánok . Ha egy kicsit is jobban érezte magát , már nem volt hajlandó tovább feküdni , nem lehetett rábírni arra , hogy nyugton pihenjen, míg teljesen felépül . Ennek és a folytonos idegeskedésnek , állandó ellenkezésének , és az ebbõl származó feszültségnek köszönhetõen a vége mindig azt lett , hogy újra ágyba kényszerült.

De Kristina nem adta fel. Meg sem hallva durva megjegyzéseit, forgolódott körülötte megállás nélkül, valami elképesztõ türelemmel elviselve kitöréseit. Másra már szinte nem is jutott ideje, a napjainak fele azzal telt, hogy nagybátyját ápolta , másik felében pedig Gertrúdnak segített, amiben csak tudott. Mos ritkán találkoztunk. Nem volt ideje rám és én ezért nem hibáztattam. Látva mennyire igyekszik és mennyire akarja, hogy nagybátyja felgyógyuljon én nem hátráltattam. Tudva , hogy csak a jó szándék vezérli , nem volt nehéz belenyugodnom abba , hogy egy ideig el kell viselnem a hiányát. Néha egy –egy délután sikerült szót váltanom vele a kapuban, s ilyenkor láttam igazán mennyire kimerült, mennyire hihetetlenül kifárasztotta magát. Mindig mosolygott ugyan és változatlan szeretettel nézett rám valahányszor meglátogattam, de a kimerültség egészen halvánnyá, az aggodalom pedig sovánnyá tette. De tartotta magát , olyannyira, hogy ezt csak az vehette észre aki igazán ismerte. Halk hangján beszélt és egyetlen pillantása képes volt megnyugtatni, ennyi elegendõ volt, hogy tudjam érzései semmit sem változtak. Szemében állandóan két kifejezés látszott; az aggodalom, a ragaszkodó gyermek szeretete és az a másféle szeretet, ami hozzám kötötte. Gyötrõdött attól , hogy az egyiket , mos, félre kell tennie a másikért , a legszívesebben kettészakadt volna, ez tisztán kiült vonásaira valahányszor búcsút kellett mondania , hogy ismét a nyomasztó betegszoba négy fala közt dolgozzék . De tette, amit tennie kellet , s csupán egy sóhaj jelezte milyen nehezére esik elengednie.

Míg Esbenson betegeskedett és Kristinát lefoglalta az ápolás, gyakran váltottunk levelet. Amit szóban nem volt idõm , vagy alkalmam elmondani , azt írásban osztottam meg a lánnyal . Mindent, amit magamba kellet fojtanom papírra vetettem , úgy amint megfogalmazódtak bennem, semmit sem titkolva a valóságból . A szavak azok voltak, amelyeket szemtõl szemben mondtam volna a lánynak . Nyílt , õszinte vallomások , melyeket megkönnyebbülés volt legalább ilyen formában eljutatni Kristinához.

Az illem nagyon keveset engedett meg, szinte lehetetlenné tette, hogy bármit is kifejezek. Majdnem minden ösztönös cselekedetem, szavam botrányt kavart volna. Égbekiáltó szabálysértésnek számíthatott egy túl sokat sejtetõ pillantás, vagy egy egyszerû, bók, ha azt nem elég körültekintõen fogalmazom meg . Külön nehézséget jelentett , hogy még csak jegyesek sem voltunk , így aztán még nagyobbat vétettünk azzal , hogy néhanapján , ha magunkra maradtunk , nyíltabban merészeltünk beszélni . Nagyon terhes volt kifogástalanul viselkedni , úgy , hogy minden érzés szóvá , tetté akart válni , holott ezt nem engedhettem meg. Várnom kellet . Várni , mindig csak várni ! Voltak pillanatok mikor legszívesebben üvöltve mondtam volna ki , amit olyan régóta nem volt szabad . Levélben bátrabban és vakmerõbben fogalmazhattam . Tudtam Gertrudra bízva a kézbesítést , egészen biztosan a lány kezébe kerül , senki más nem férhet hozzá , így nem tartottam attól , hogy olyasvalaki szerez tudomást tartalmáról akinek nem kellene. Nem állt szándékomban titkolózni, mintha szerelmünkkel valami törvénybeütközõt követnénk el, de azt sem bírtam titkolni amit éreztem , képtelen voltam akkora fegyelmet erõltetni magamra , hogy az egyetlen dolgot ami jelen helyzetünkben enyhülést hozhat, félretegyem . Írtam Kristinának amikor csak szükségét éreztem , amikor nehéz volt elviselnem távolétét ,mikor a szívem csordultig telt forró szerelmemmel és csak a toll és a papír nyújtott némi vigaszt. Gondolkodás nélkül kiírtam magamból amit nem mondhattam el személyesen , de mindig ott lebegett közöttünk , feszülten és sóvárogva várva a pillanatot , mikor végre szóvá lehet . A levelekre mindig érkezett válasz , s bár egy- két mondatnál alig volt több , minden szava boldogított , megnyugtatott.

A napok rettenetes lassúsággal teltek így is és minden igyekezetem ellenére , voltak pillanatok, amikor nagyon is feszülté tett a lány hiánya. Gyakran töltöttem az estéket Nicola társaságában, de megesett , hogy jóformán nem is észleltem jelenlétét . Szórakozott voltam és hamar elvesztettem a beszélgetések fonalát . Nem volt valami szellemdús a köztünk folyó társalgás , többnyire hallgattam Coula szavait , merengve, vagy épp idegesen doboltam ujjaimmal az asztal lapon és semmit sem fogtam fel abból amit mondott. Elmaradtak az elmés visszavágások és lassacskán beállt a csönd , amiben ott volt az én feszültségem .

De ennek ellenére Nicola nem unta meg viselkedésem . Volt , hogy csak a baráti aggodalom hozta hozzám . Mert aggódott , ezt nem titkolta. Még gondterhelt töprengésem alatt is láttam tekintetében, hogy magatartásom nem tölti el jóérzéssel. Éreztem , hogy egy idõ után látogatásainak nem volt más célja , csak az , hogy megbizonyosodjon afelõl, minden rendben van velem . Különös érzés volt tudni , hogy ezt az embert , akit alig ismerek egy hónapja , ennyire foglalkoztatja hogylétem . Állandó fáradozása , hogy jobbkedvre derítsen hasztalan volt , de még is értékeltem próbálkozását , jól esett figyelmessége.

F:E. - Dánia 58

Rossz volt nézni, ahogy szinte alvajáróként tett –vett a betegszobában, csupán pillanatokra telepedve le az ágy szélére. Ételt, italt-gyógyszert hozott fel szinte óránként, míg a nap végére alig bírta fáradt karja tartani a tálcát. Könyörögni kellett, hogy üljön le és egyen. Õ engedelmesen evett egy-két falatot, ivott egy kortyot aztán megint talpon volt , cseppet sem törõdve azzal , hogy milyen kimerült . Szorgalma és ragaszkodása egyszerre volt megható és dühítõ , de nem volt szívem szóvá tenni , mindössze annyit tehettem , hogy amiben tudtam segítettem. Egy este ott találtam a félhomályos szobában a szõnyegen, az ágy mellett térdelve, amint némán félig lehunyt szemmel szorongatta Esbenson takarón nyugvó sovány kezét. Kicsi ujjai nem igen érték át a férfi széles tenyerét, de õ kitartóan simogatta, mintegy bátorítani próbálva. Nem tudtam megérteni mi az ami miatt így képes szeretni ezt a kibírhatatlan embert , aki annyi rosszat tett vele , de lankadatlan ragaszkodása megrendítõ volt .

– Ugye nem fog meghalni … - Fordult felém keserû , könnyes tekintettel a lány . – Nem akarom , hogy meghaljon Erik … - Ne félj . Ha te ilyen szorgalmasan ápolod , nem lesz semmi baj … felépül , majd meglátod. – Próbáltam megnyugtatni.

– Orvosra volna szüksége… már rége hívni kellett volna… de õ annyira makacs… - Suttogta fáradtan. – Hallani sem akar arról, hogy orvost hívjunk.

Hangja kimerülten csengett fejét álmosan hajtotta az ágyon nyugvó kéz mellé. – Nagyon késõ van Kristina. Ideje volna végre aludnod. – Javasoltam csöndesen látva milyen kimerülten hunyta le szemét. De amint meghallotta szavaimat, felkapta a fejét.

– Nem vagyok fáradt… - Tagadta ügyetlenül szinte azonnal visszahajtva fejét a takaróra. – Csak egy kicsit…

- Ez így nem fog menni te lány . – Kezdtem aggódva . – Segíteni próbálsz , de közben tönkreteszed magad .

– Õ is ugyan ezt tenné … biztosra veszem , hogy ugyan így ápolna … - Mondta alig hallhatóan, de rendületlen magabiztossággal. Én valahogy kételkedtem ebben, hiszen Esbenson soha sem fordított túl sok figyelmet a lányra, de nem akartam elkeseríteni Kristinát.

– Igen. – Bólintottam. - De azt is mondaná, hogy irány lefeküdni. A karomba vettem, a már félig alvó lányt és óvatosan a díványra fektettem. Olyan könnyû volt most, is mint egy gyermek és olyan nyugodtan is pihent. Néhány percig csak néztem az édes, gyermekien szép arcot és azt kívántam, bárcsak jobban tudna magára vigyázni, bárcsak egy egészen kicsivel többet törõdne saját magával. Inkább, mint azzal, aki még csak egy köszönömöt sem képes kinyögni ennyi munka láttán sem. Kíváncsi voltam, hogy ha Esbenson felépül, vajon továbbra is olyan felháborító módon viselkedik Kristinával szemben? Tudtam, ha képes ilyen kegyetlenségre én többé nem állok jót magamért. Hallgattam a lány nyugodt lélegzetvételét és csak néztem rá, nem bírva betelni a kedves kép látványával. Aztán halkan nyikordult az ajtó, és megingott a gyertya lángja, ahogy Gertrud belépett a szobába. Ahogy meglátta a csendesen pihenõ Kristinát mosoly jelent meg kerek arcán. Szó nélkül a szekrényhez lépett, kinyitotta az egyik fiókot s egy takarót vett elõ. Vigyázva, gondosan betakarta a lányt majd intett nekem, hogy kövessem a földszintre. Hogy az ajtó felé tartottunk, meggyújtotta a kezében tartott gyertyát, a többit pedig eloltotta, hogy a szobát békés sötétség uralja.

Némán haladtunk le a néhány recsegõ lépcsõfokon, mely a földszinti szobákba vezetett. Gertrud óvva takarta kezével a gyertya lángját, ki ne aludjon, míg leérünk. Nyugodt léptekkel haladt elõttem, ringó sötétzöld ruhájában, gondolataiba mélyedve. A nappaliban sóhajtva ült le a pamlagra. Nem tûnt túl boldognak. Most az õ arcáról is eltûnt az egészséges szín, ami mindig olyan barátságossá tette. Hideg szürke szeme gondterhelten fénylett.

Amióta Esbenson ágynak esett mindent õ intézett a házkörül. Nevelõnõbõl házvezetõnõvé kellett , hogy elõlépjen , másként nem igen boldogultak volna . Kristina mindent meg tett a betegért , de a házkörüli teendõket így még kevésbé tudta végezni ,tehát ez is Gertrudra maradt . A lány még ebbõl is ki akarta venni a részét, de a dajka nem hagyta , s így kénytelen volt belenyugodni , itt most nem segíthet. Gertrud pedig mindent kézben tartott, erejét megfeszítve tette dolgát és helyettesítette Herold Esbensont. Most jól látszott rajta is mekkora terhet vett a vállára. – Legalább a lány végre alszik. – Mondta megkönnyebbülve. – Nagyon nehéz mostanában rábírni arra is , hogy egy órára lefeküdjön . A legszívesebben egy percre sem hagyná ott a betegszobát …- Sóhajtott fel rosszallóan. - Istenem , ezért a szorgalomért jóval többet érdemelne , mint amit kap … - Suttogta aztánkeserûen . – Mi marad neki ha Esbenson meghal ? Csak amit az apja hagyott rá és a nagybátyja után maradt pénzügyi káosz. Ez minden, aminek birtokosa lesz.

Hangja nagy aggodalomról adott hírt és egész arcán ugyan ezt az érzelmet láttam. – Elég nehéz lesz neki azt is elviselni, hogy elkell temetnie … hát még ami utána jön …Nyugtalanul hallgattam és minden elhangzott szó után nagyobb lett az én szívemben is az aggodalom . Pénzügyi káosz , ez rettentõ rossz elõérzettel töltött el. Egyszerre eszembe jutott minden amit Nicola mondott és a kezem ökölbe rándult dühömben. - Tehát igaz … igaz , hogy ennyire felelõtlen… ennyire lelkiismeretlen … - Szavaimban indulat lüktetett bármennyire is igyekeztem elnyomni. – Ó nem. Törõdött õ azzal, amit fontosnak talált. Kártyával … nõkkel … még azokkal a semmirekellõkkel is akik a barátainak mondják magukat … mindennel törõdött csak az unokahúgát vette teljesen semmibe … Most valóban látszott mennyire nem volt megbékélve azzal az életmóddal amit Esbenson folytatott . – Valahányszor valami ostoba játék miatt adóságot csinált , mindig kifizette … mindig talált rá módot , hogy befogja az elégedetlenkedõk száját. De csak is azért , hogy neki magának nyugta legyen. Ha most, felépül, újra megteszi, rendez mindent. Ha viszont meghal… akkor minden marad a lányra… akkor minden, amit ez a gazember életében összezavart az õ nyakába zuhan … Gertrud hangja telve volt kétségbeeséssel és haraggal. Láttam, az õ mindig nyugodtan pihenõ keze is megfeszült ruhájának redõin.

– Mert természetesen, most is azzal töltötte az idejét, ott Koppenhágában, amivel mindig szokta. – Folytatta olyan haraggal, amivel még soha sem beszélt munkaadójáról.

– Kártyázott és vesztett. Persze azonnal felfogta, hogy az összeget amit elbukott meg kell fizetni . A vereség mint mindig, felbosszantotta és aggodalommal töltötte el. Soha nem érdekelte semmi igazán , csak a pénze megmaradjon , és a drágalátos barátai elõtt , maradhasson az a vagyonos úr aki volt . Pénzel elehet hallgattatni ezeket a talpnyalókat, de amint megneszelik, hogy egy garassal kevesebb amit birtokol , rögtön fecsegni kezdenek , és ha megszólalnak abból soha sem származik semmi jó. Különösen, hogy van mit mondani Esbensonról . Tudja õ ezt jól és fél . Akármilyen erõsnek és közömbösnek mutatja is magát , retteg a saját barátainak szavától , mert érzi , hogy jogosan bírálnák , tudja , hogy nem véletlenül válna ellenségessé a levegõ körülötte . Egy szemernyi együttérzés sem volt szavaiban csak keserû szemrehányás. – Soha sem bírta , ha ilyen közelrõl liheg a nyakába a veszély . Valamivel el kellett hát altatnia a rosszérzést, ami elõvette , ezért hát ivott . Ivott és így tönkretette magát. Végül is könnyebb részegen tobzódni, majd félholtan ágynak esni , mint viselni józan öntudattal a tetteink következményeit . Fanyar gúnnyal ,megvetéssel fejezte be és tudtam , ha most Herold Esbenson itt ülne, vele szemben az sem ijesztené meg , akkor is hangot adna dühének.

F:E.- Dánia 57

Herold Esbenson egészsége soha sem volt jó. Fiatal kora óta gyomorfekély kínozta és hála ideges természetének, valamint annak , hogy soha sem fogadta meg orvosai tanácsát , egyre romlott hogyléte . Mindig szenvedett gyomor fájdalmaitól , és évről évre egyre nehezebben viselte rosszabbodó állapotát. 1858 nyarának végén ismét Koppenhágába utazott s az volt a szándéka az ősz utolsó honapjainak beköszöntéig nem látogat haza. De alig töltött három hetet a fővárosban, kénytelen volt visszatérni Roskilde-be .  Egészsége e néhány nap alatt úgy leromlott , hogy szinte fel sem lehetett ismerni . Arca beesetté vált és betegsége olyan sápadttá tette , mintha már nem volna több egy két lábon járó halottnál. Alig evett, mert minden étkezésnél pokoli kínokat kellett kiállnia , így pedig rettenetesen lesoványodott . Inni azonban ivott rendesen .        Soha sem vetette meg az italt, s most egyre többször töltötte újra poharát valahányszor kiürült . Az volt a sejtésem barátai szalonjában sem tett egyebet , így juthatott odáig , hogy  gyomorfekélye ennyire megkeserítse az életét . Attól kezdve , hogy haza jött még kiállhatatlanabbá vált. Minden nap, reggeltől estig olyan ideges állapotban volt, hogy a cselédek félni kezdtek tőle . Egy rossz szó és teljesen kikelt magából , addig dühöngött, amíg fájdalmai elő nem vették , s kénytelen volt le higgadni . Rettenetesen szenvedett , de nem igen lehetett sajnálni . Az ahogy a körülötte ténykedő , szorgosan segítő emberekkel bánt , felháborító volt. Nem egyszerűen egy szerencsétlen, beteg elégedetlensége szólt belőle , hanem egy  zsarnokoskodó vénember dühítő parancs szavai .  

Hihetetlen türelem kellett az elviseléséhez és Gertrudban megvolt ez a türelem . Mikor a többi cseléd már sírni tudott volna Esbenson folytonos dührohamai miatt , a nevelőnő higgadt szigorral utasított mindenkit rendre .  De aki most is a legtöbbet tett a betegért az Kristina volt . Minden pillanatban mellette volt , éjjel nappal ápolta fáradhatatlanul. Úgy járt ki-be Esbenson szobájában, mint a legelszántabb nővér a korházakban. Mindegy volt neki, ha a legdurvább hangon szolt is hozzá a nagybátyja, akkor is csak azt hallotta ki szavaiból, hogy szüksége van valamire és engedelmesen indult is , hogy eleget tegyen a parancsnak . Mint egy csendes kísértett, halkan járt az alvó beteghez , és minden órában vigyázni szeretett volna rá. Mellette virrasztott, ha kellett egyetlen gyertya fényénél üldögélt székében és lesem vette szemét gyámja beesett, csontos arcáról, sötét árkos szeméről.    Hetekig ment ez így és Esbenson állapota nem javult, Kristina minden igyekezete ellenére egyre rosszabb volt a helyzet.                  

Esténként most a lánnyal lehettem én is, hiszen a beteg alig volt magánál, nem hogy felfogta volna ki áll az ágya mellett. Láttam mivé lett az a karót nyelt, szigorú ember. Egy viaszfehér arcú , csontos , sovány alak feküdt az ágyon , mintha már nem is élne . Ajka vértelen volt pengényi vékony vonallá összehúzva a folytonos gyötrelmektől . De még mindig , ha volt annyi ereje , hogy szólni bírt , olyan ingerlő hangnemben tette , hogy bennem akaratlanul is feléledt az ellenszenv . De Kristina csak szótlanul tette, amit mondott , aggódó tekintette lesve bácsikája minden mozdulatát. Azokban a napokban nem is tett mást, mint a beteg óhajait telejésítette megállás nélkül, egy percet sem pihenve. Bár soha nem mondta, de tudtam, gyakran még éjjel sem aludt, ha nyugodtan pihenhetett volna, akkor is Esbenson körül járt fel és alá , egyre a legrosszabbtól féltve nagybátyját . Szeme olyan fáradtan pihent az ágyban fekvő alakon, mint aki ébren is félálomban ül székében. Arcán egyre gyászos aggodalom ült, és leírhatatlan fáradság, amelyről azonban tudomást sem akart venni. Magáról teljesen megfeledkezett, ha Gertrud nem ülteti le és nem diktál belé némi ételt , maga is olyan sovánnyá lett volna, mint a beteg .  Nagyon elkeserítő volt, azaz állapot, ami a házban uralkodott , de én igazán csak a lányt féltettem.                                                               

F:E. - Dánia 56

Ezt az estét sokáig nem voltam képes elfelejteni. Nicola szavai még elszántabbá tettek , és minden nappal biztosabban , éreztem , hogy igaza van , hogy meg kell tennem, amit olyan régóta tervezek már .Észre sem vettük s már eltelt egy nyár.                                                                                                                           

Egy nyár amin oly sok minden történt ,jó és rossz is egyaránt , de minket csak közelebb hozott egymáshoz , minden esemény és egyre szilárdabban éreztem , hogy lépnem kell. Hónapok teltek el, évszakok szaladtak végig Dánián , mindig mássá téve a tájat. A üde zöldből, barna lett és bíbor , a nap fénye már nem adott olyan kellemes enyhe meleget , a fák kezdték érezni a tél lassú , ám biztos közeledtét és lehullajtott leveleiket kavarogva sodorta a szél a sík vidéken.                                                    Mégis mintha egyetlen perc sem telt volna el attól kezdve, hogy ott a kápolnában megcsókoltam a lányt , először éreztem édes ajkait ajkamon. Szerelmünkön nem fogott az idő.   Minden változott , csak az maradt teljesen ugyanaz amit Kristina iránt éreztem , és tudtam , ez már akkor sem változna meg , ha a világ a feje tetejére állna, ha minden ismert és megszokott dolog átalakulna . Én elhatároztam magam , készen álltam arra , hogy megkérjem a lányt, és ha nem kapom meg a kezét , addig küzdjek amíg nem győzök. Eltökélt voltam és hajthatatlan.   

Az egyetlen akinek szava ért valamit , akinek kérésére akár meddig képes lettem volna várni , az Kristina volt . Soha sem voltam megbékélve azzal , hogy más döntsön egy lány életéről , akinek jó formán nem is lehet más életcélja , mint jó férjet találni maga mellé és példás feleségként élni halála napjáig . Ha csupán ennyi lehetőséget , hagyott nekik a társadalom , ha ennyivel kell beérniük , legalább ebben had legyenek boldogok.  De , még azt sem tehetik meg , hogy ők válasszanak . Az ember előbb a szülővel köteles szándékait közölni , s csak aztán a lánnyal , akinek ha ki is kérik a véleményét , mintha egy szót sem szólt volna , végül úgy is azt kell tennie, amit a gondviselő mond. Ha a válasz elutasító, a jól nevelt leánynak rá kell bólintania, és úgy cselekednie, ahogy előírják , ha el akarja kerülni a botrányt, azt , hogy az ő és családja hírén csorba essék. Én ha tehettem volna senki mástól nem kérdeztem volna csak Kristinától. Senki más szava nem érdekelt csak az övé . Az ő kedvéért még a visszautasítást is eltűrtem volna , az ő ajkairól még az sem fájt volna annyira. De ha azzal a tudattal utasítanak el , hogy tudom a lánynak meg sem fordult a fejében , hogy nemet mond, hogy tisztán érzem és tudom, hogy szeret , s a szíve szakad meg , amiatt , hogy elkel viselnie ezt az égbekiáltó igazságtalanságot, biztos voltam benne , nem bírnék belenyugodni és hátat fordítani a háznak.    

De hiába , ebben a világban egy lány szava nem lehet elegendő , nem dönthet még a saját jövőjéről sem .                

Tehát, tudtam ,átkel  esnem az ostoba formaságokon , másként nem juthatok előbbre . Mondanom sem kell , hogy nagyon elnehezül a szívem , valahányszor arra gondoltam , szembe kell néznem Esbensonnal, azzal az emberrel, akinek egyetlen szava véget vethet boldogságomnak , tönkre tehet mindent ami eddig olyan szépen alakult.                 De meg kellet tennem , és én elhatároztam , meg is teszem, történjék bármi . Úgy sem tántoríthat el , úgy sem hagyom , hogy szétromboljon mindent, ami számomra fontos , és hogy mindent elvegyen attól a lánytól akit szeretek.  Ám egy újabb váratlan fordulat, meg akadályozott abban , hogy elé álljak és a szemébe mondjam ; feleségül  akarom venni az unokahúgát . 

Erik és Ayla

- De még ha meg is kaphatnám , ha erõszakkal elvehetném amiért sóvárgok , inkább meghalnék , minthogy még egyszer elkövesem amit már majdnem elkövettem. - Adtam tudttára , csöndesen és határozottan . 
Szavaim nyomán zavart mosoly jelent meg arcán , s lesütötte szemét . 
- Az alantas , ösztönös vágyakat csak a szerelem érzése teszi széppé , s csak az tenné számomra is elfogathatóvá , mindazt ami elfog , ha ön itt van a közelemben . - Vallottam be öszintén . - Az embert csak az érzelmek teszik különbbé az állatnál . A szerelem nemesebbé tenné a vágyaimat ... - Mondtam halkan . - De képtelen vagyok szeretni... - Tettem hozzá fáradtan Kristinára gondolva ,visszaemlékezve . 
- Így pedig elfogadhatatlan amit tenni kívánnék ...- Magyaráztam nyugodtan . - Szerelem nélkül szeretni egy nõt aljasság . 
- Szerelem ... - Visszhangozta álmélkodva , úgy mint akinek még soha sem jutott fülébe ez a szó . - Ön érzett már .... szerelmet ? - Kérdezte ártatlan érdeklõdéssel s ujfent láthatóvá vált számomra , milyen fiatal is ez a lány . Merengve néztem rá , s Krisztinára gondoltam . Belesajdult a szívem ha felidéztem a hozzá fûzõ érzéseimet , szinte fizikai gyötrelmet okozott , csupán az , hogy az arcát magamelé képzelem . 
Némán bolintottam felelet képp . 
- Én még soha ... - Mondta sóhajtva , keserûen . 
Eszembe jutott , hogy míg nekem ez a palolta több szabadságot ad , mint európa bármeik országa õ itt szinte fogoly . Az arannyal ékített falak számára egyenlõk a börtön hideg rácsaival . A sah tulajdona , soha nem lesz alkalma arra , hogy megismerje amit én már ismertem . Szánalom és tehetetlen düh fogott el hangjának kiábrándult , bánatos színét halva . 
- Milyen érzés lehet ? - Emelte rám szemét melyben ott égett a kérdés . 
Keserûen mosolyogtam maszkom alatt az emlékeket felidézve . 
- Szép . - Sóhajtottam . - Néha fájdalmas de ... egészébenvéve gyönyörû . - Feleltem igyekezve urrá lenni a torkomat fojtogató érzéseken . 
- Az élet sok sebet ejt . - Kezdtem fáradtan . - De a szerelem sokat képes meggyógyítani ... és vannak olyanok amiket csak ez az érzés képes beforrasztani , más semmi . Az egyetlen olyan dolog ami valóban fontos az életebe , amiben megtalálhatod önmagad, úgy hogy másért élsz . Gyógyít és megvigasztal , olyan békét , megnyugvást nyersz benne amit csak az igaz szerelem adhat meg . Szép megélni és ez az egyetlen ami miatt szép meghalni is . 
Ayla szavaimat olyan áhítattal követte figyelemmel mint egy kisgyerek . Mintha csodákkal teli mesét mondanék , ami szinte hihetetlen , még is jó hallani . Míg beszéltem szemét az ezüs holdra függesztette , melynek fénye végig folyt hollófekete haján és arcát símogatta , mintha csak beszélgetésünk tárgyát az égitesttel azonosította volna . 
A szerelem , gyönyörû , fényes , titogzatos és ... 
Túl messze van , túl távol tõle , ahhoz , hogy valaha is elérje vagy akárcsak megérintse . A palota falai közt nem lelheti meg , nem juthat át rajta , mint ahogy a hold sem száll le a menyboltról földünkre . 
A lány elszakította tekintetét a bársonyfekete égtõl s díszeitõl , majd mély sóhajjal felállt mellõlem . 
- Gyönyörû amit le fest ... valóban mint egy tündér mese ... - Suttogta merengve . - És számomra nem is lehet más ... 
Szavai telve voltak ártatlan vágyakozással valami után amit nem ismerhetett , de megakart ismerni mint mindenki . 
- Itt még csak reményem sem lehet rá ... - Folytatta búsan . - Nem lehet helye a szívemben csak alázatnak és kötelességtudatnak . 
Ott állt elõttem és az arca lángolt , a szeme égett , mindattól amit hallott és amit érzett . Néztem rá és a vérem újra forrni kezdett , ellenálhatattlan szépségét látva . 
Felálltam és elé léptem , hogy tisztán láthassam arcát , fekete szemébe nézhessek. Olyan közel volt hozzám , hogy csak fel kellett emelnem kezem , hogy elérjem . Újjaim gyöngéd áhítattal símították arcát , s jártak végig karcsú nyakán . 
- Gyönyörû vagy . - Leheltem , mire az éjszínû szempár megrebbent s tekintete maszkomról a földre vándorolt . 
- De mit érek vele ? - Kérdezte szánalmasan erõtlen , gyönge hangon . - Mi hasznom van abból , hogy elvakít , hogy nem enged látni ... hogy nem ébreszt sóvárgást csak a testi gyönyörök iránt ... 
Hangja remegett és szeme félénken kerste tekintetem újra . 
- Itt nem ismerik azt amirõl ön beszél ... itt nincs szerelem ... nem létezik ... 
Elgyötörten csillogott szeme és mély kétségbeesést olvastam ki belõle . 
- A Sah tulajdona vagyok . Egyszer az õ ágyában kötök ki ... és azt kell majd tennem amit nem akarok ... érzések nélkül viselni mindent ... míg a fejemben az ön hangja cseng és arról mesél amit nem élhetek meg ...
Valóban ez várt rá . Csak ez és más semmi . Ez volt az élet amiben akarata ellenére élt . 
Igazán mélyen érintett mindez .A végtetelenül reményvesztett és kiábrándult pillantás mellyel szemembe nézett a szívemig hatolt . 
Megfosztották mindentõl amiben igazán örömét lelhetné . Szabadság és szerelem , a két legnagyobb boldogság és tõle mindezt elzárták . 
Tõlem , azon az éjszakán , talán kaphatott volna valamit mindebbõl , elõször és utoljára , de én önzõ voltam , ahhoz , hogy felfogjam , felmérjem helyzetét . Tõlem kapta az elsõ csókot , s még ebben sem lelhetett élvezetet, mert én olyan megbocsájthatatlanul durva voltam . Ezzel pedig elvettem minden esélyét . Kisemmiztem s még ezzel sem elégedtem volna meg . 
Hirtelen nagyon kegyetlennek éreztem magam és elfogott a vágy , hogy valahogy , valami képp jóvá tegyem botlásomat . 
- Húnyd le a szemed . - Kértem csöndesen . Ayla az utasítást furcsának taláta nem értette miért kérem ezt tõle , értetlenül állt elõdtem. 
- Ne kérdezz csak , húnyd le a szemed . - Bíztattam nyugodtan .
Megtette , engedelmsen, amire kértem . Behúnyt szemmel állt elõdtem a fehér holdvilágnál és már nem láthatott csak érezhetett. 
Megválltam maszkom oltalmátol, majd még közelebb hajoltam a lányhoz . 
Szerettem Aylát , de nem olyan mély érzéssel mint amit elfogadhatónak ítéltem volna , ahhoz hogy bûntudat nélkül tegyem amit kívánok . Most , hogy elõzõ szavait hallottam , még inkább megyõzõdésemmé vált , hogy nagy gaz tett volna . De ahhoz eléggé , hogy ezt a gondolatot most számüzzem , s legalább kitöröljem rossz emlékeit .
Az elsõ csók élményét már tönkre tettem , azt nem tehetem jóván , de a második még lehet szebb és jobb.
Nem akartam mást csak megmutatni annak egy kis morzsáját amitõl megfosztották , azt akartam , hogy azt kapja tõlem , most , itt a kertben , amit azon az éjszakán nem adtam meg neki .
Ezzel a szándékkal húztam magamhoz egészen küzel , érintettem ajkam homlokához , csókoltam gyöngéden csukott szemeit . 
Tartottam tõle , hogy megijed , de némán , talán a meglepetéstõl szótlanul , mozdulatlanul tûrte , hogy ajkam lágyan végig simítson arcán . 
Lassan csókoltam , hogy érezze , hogy átjárja egész testét a jólesõ borzongás érintésem nyomán . 
Kábult sóhaj tört fel belõle s keble megemelkedett , szíve szaporán vert . 
Bár minden erõmmel igyekeztem ezt kizárni , közelsége hihetetlenül jól esett . Bõrének melegsége bódítóan hatott rám , egész testem átjárta a tudat , hogy ismét a karomban tartom . 
Kezembe vettem arcát s õ nem ellenkezett . Hagyta , hogy tovább csókoljam s ajkam ajkára találjon. 
Egyetlen rövid csókot leheltem óvatosan rá , de a lány ettõl is tetõtöl talpig megremegett . 
Akkor ajkunk szétvált és engedtem ,hogy távolabb kerüljön tõlem , idöt adtam , hogy felfogja , feldolgozza , mit is élt át az imént . A soha sem tapasztalt érzések , testének reakciói a szokatlan ingerekre , szüksége volt néhány pillanatra , hogy magához térjen . 
Csak állt kábán és némán , lesütött szemmel , magaelé meredve , mint aki szívének ritmusára fülel . 
Aztán felnézett rám , félig lehúnyt szemmel , mint ki álomban jár . 
Leírhatatlanul szép volt így , s én is éreztem vérem forrongását . Egyetlen ártatlan csókja felhevített , elég volt , hogy minden szándékom ellenére , vágyaim feléledjenek , és nyugtalanul fûtsék testemet . 
Bõrének puha érintése , ajkának íze , úgy hatott rám mint a kábítószer ; nem volt elég egyszer belekostólnom. 
Még mindíg abban a hitben , hogy nem ártok vele , húztam magamhoz újra a lányt . Ayla megadóan engedte át nekem ajkát , hogy csókokkal borítsam ujra és ujra . 
Nem gondolkodtam , csak tettem azt , ismét , amit vágyam diktált . 
Átfogtam derekát ,mohón megamhoz öleltem szorosan és csak csókoltam ahol értem . 
Megint testem kívánságának tettem eleget , az ösztön parancsainak engedelmeskedtem . 
Testem hevesen vágyott testére , sóvárogva akarta birtokba venni . 
Elképesztõ gyorsasággal merült feledésbe eredeti tervem . Hihetelen könnyedén billentem át a ló túloldalára , pedig egy perce még biztos voltam magamban . De most , ez az egész , megint nem szólt másról csak rólam . Éreztem hogyan szalad végig idegeimen minden édes inger , hogyan ernyed el a lány , forró , imádott , áhított , gyönyörû teste két karom között , hogyan lesz tehtetlen ismét velem szemben .

Erik és Ayla

A Gulistan Palota egy kertjében ért az est . A langyos szél , jázmin , rózsa és jácint kellemes illatát hozta a kert minden szegletéből . A karcsú fák árnyai messze elnyúlva hevertek végig a kikövezett ösvényeken , s csupán nyugodt fuvallatok szelíd érintésére mozdultak meg , békésen ráingadozva , némán . 

A palota falai a hold ezüstjében fürödtek , éppen úgy mint a halkan csobogó szökőkutak gyöngyöző vize . 

Leültem az egyik fehér , márványperemre s az égre feltekintve , hallgattam a fák közt megbúvó, aludni készülő madarak , halk énekét . 

Az égbolt , tiszta s felhőtlen mélykék végtelenségén , mint ezernyi , apró ékkő , pislogtak fehéren a csillagok . Minden halkan , alig érzékelhetően duruzsolt , és telve volt élettel . 

De még is kihalt volt a kert . Lehetett akárhány apró élet a fák levei közt ,én végtelenül egyedül éreztem magam . Magányom siralmas ürességében , nyomorultnak és vigasztalhatatlanak éreztem magam. Fájt az egyedüllét tudata , fojtogatott , s mint jópár éve már , most sem volt seki és semmi akinek jelenléte , szavai enyhülést hozhattak volna számomra . 

Kábán , az illatoktól terhes levegőtől , szomjazva annak érintésére , vettem le álarcomat . Jól esett megszabadulni tőle néhány pillanatra , s érezni a levegő puha simogatását . Kezembe vettem a maszkot s tűnődve néztem szembe vele . A hold fényében , kísértetiesen világított fehérsége , vonásai keményebbnek tűntek mint ha gránitba vésték volna őket . Az üres szemek sötétje , a száj szélén ülő , kérlelhetetlen , szigorú kifejezés , amivel a világra tekint , s amit én öltök fel , s amellyel az emberek felé fordulok , elutasítóbb volt mint valaha . Mintha még az én örök társam , rútságom rejtő egyetlen igazi barátom is megvetően nézne arra a förtelmes, visszataszító képre mely elé tárul . Elkedvtelenedve tettem hát magam mellé az élettelen arcot , s borongva fordultam a mögöttem fodrozódó víztükör felé . Nem tudom mit vártam tőle , nem tudom miért hittem , hogy a víztükörben majd bátorítóbb képet találok . Megszokhattam volna már , amit régen tudok , amit kisfiúként keserves körülmények között tapasztaltam meg ; a tükör csak azt mutatja ami előtte áll . Tehát nekem mindíg egy szörnyet mutat és fog mutatni , amíg élek . 

Mindennek ellenére lenéztem a víz lágyan gyűröző fodraira és bárhogy fájt , bárhogy kínzott is kitaróan szemléltem azt amit úgy gyűlöltem ; sajátmagamat . 

Hamar megtelt a szívem keserűséggel , s tehetetlen haraggal , gyűlölettel . Újam egy érintésével , egyetlen mozdulattal , megzavartam a víz nyugodt felszínét , s a rémkép eltűnt a fodrok között . Azt kívántam , bárcsak íly könnyedén ellehetne simítani , törölni a kép eredetijét is . Mély sohajjal vetettem el sietve az ötletet , hisz csak ostoba ábránd , amivel hiába áltatom magam . A természet azt akarta , hogy így jöjjek világra , hogy az emberi faj legrútabb példányaként éljem életem , hogy selejt legyek . Hát nincs mit tenni, nem változtathatom meg művét . A lelkem mélyén ezt már elfogattam , de mindig van valami ami még is újra fellázít sorsom ellen , s akkor a fájdalom újra éled . Én a szokásos módon tűröm , mint ahogy annyi mindent elkellet tűrnöm már . 

Tűnődve , gondolataimba mélyedve játszottam , újaimmal köröket írva az üde hideg víz tükrén . Az sem zavart , hogy kaftánom bő ujja , egészen átázott , csak az érdekelt , hogy ne térhessen vissza az a gyűlöletes kép . 

Nem tudom mennyi idő telt el így , egy óra s egy perc közt most nem érzékeltem a különbséget . 

Félálmomból egy érzés risztott fel . Egy ideje már nem voltam egyedül , tudtam , éreztem , hogy valaki figyel . Unótt , gépies mozdulattal nyúltam álarcomért , hogy elrejtsem vele torzságomat , még mielőtt valaki olyan is tanúja lenne akinek semmi köze hozzá . 

Ám még mielőtt arcom elé helyezhettem volna , valaki mellém lépett . A szökőkút vizén jól láthatóan kirajzolódott az illető arca , s minden vonása . Így könnyedén felismerhettem ki az aki rajtam kívül még éjnek idején a kertben tartózkodik . A fiatal arcot , a finom , kissé gyermekes vonásokat és a nagy fekete szemeket ezer közül is megismertem volna . Az a lány volt akit a sah ajándékozott nekem , s külte el hozzám egy éjszakára s akivel olyan megbocsájthatatlanul durván bántam . A történtek óta egy hét is eltelt már , s bár Nadírt megbíztam tartsa szemmel ahogy tudja és értesítsen róla bárhogy is alakul sorsa , nagyon kevés hírrel tudott szolgálni a rabszolgalányról . A rendőrfőnök egyáltalán nem értette , miért foglalkoztat annyira , hisz semmit nem tudott arról ami köztem s a lány közt történt és nem kötöttem az orrára , hogy csaupán a bűntudat índított arra , hogy kémkedésre utasítsam . Időközben , mindössze a nevét sikerült megtudnom , s azt hogy még nem derült fény arra , hogy megtagatta a kapott parancsot ; nem adta oda magát nekem. Erre nem indította más mint a halálos rettegés és az undor amit én keltettem fel benne . Végül megbocsátottam neki , nem hibáztattam ezért és elengedtem ,anélkül , hogy az utasításnak megfelelően cselekedett volna . Hajlandó voltam vállalni a felelőséget , a lelkére kötöttem , hogy egy szót se szóljon , ha még is fény derülne a parcsszegésre , én voltam az aki nem kértem a szolgálataiból . Mindketten tudtuk , hogy ez hazugság . De mivel ő az életét tette kockára , mikor engedetlen volt , én magamra vettem a felelősséget , legyek én az akit előálítanak , ha kitudódik a titkunk . Tartoztam ezzel , hiszen a visszautasítás miatti első haragomban csak egy hajszál választott el attól , hogy kárt tegyek benne , s kényszerítsem arra ami ellen ösztönösen , egész lénye tiltakozott. 

Ayla állt tehát mellettem , Holdfény a holdfényben . Még tisztán élt emlékeimben rémült pillantása amit ábrázatomra vetett , így ösztönösen és sietve nyúltam újfent maszkom után . 

- Ha így kényelmesebb önnek ... nem kell hogy miattam ... 

Bizonytalanul , de kedvesen ejtette a szavakat . Én azonban jobbnak láttam , ha véghez viszem amibe belekezdtem , a bajt elkerülendő . Belémrögzült mozdulatokkal illesztetem a helyére az álarcot és így már magabiztosabban néztem szembe a lánnyal . 

Hosszú sötétkék ruhát viselt , melyet gazdagon díszítettek ezüst himzéssel , és gyönggyel . Fejét halvány kék kendő fedte , mely csupán egy szénfekete hajfonatot engedet látnom . Meglepetésként ért , hogy itt áll előttem , de nem mutattam ki . Némán néztem rá egy pillanatig , s ő azt hitte magyarázatot várok . Meghajtotta magát , olyan szolgai módon , ahogyan itt szokás volt hajbókolni egy alárendel személynek . 

- Láttam , hogy itt van uram ... és ... 

Az uram szóra idegesen szítottam össze a szám . Gyűlöltem ezt , nem érdemeltem meg , hogy ilyen alázattal szólítson meg , fóleg nem azok után amit egy hete műveltem . Semmi egyebet nem vártam tőle , csak még több félelmet , haragot , azt , hogy gyűlöljön amiért úgy viselkedtem , mint egy tébolyult és fájdalmat okoztam neki . Ez most járt nekem , most igazán, jogosan , megérdemeltem volna . 

- És ? - Kérdeztem színtelen hangon . - Mit tehetek önért Ayla ? 

Neve elhangzása váratlanul érte és kissé csodálkozva nézett rám. 

- Tudja a nevem uram ? 

- Többet tudok mint hinné . - Feleltem egyszerűen 

Mintha válaszom eszébe jutatta volna ittlétének okát . Kicsit tétovázott aztán összeszedte gondolatait. 

- Én ... mindössze megköszönném amit ... 

Idegesen emeltem fel a kezem , megálljt parancsolva a lány nyelvének . Nem akartam a hálálkodását hallani , nem akartam , hogy olyasmiért mondjon köszönetet amit azok után amit ellene elkövettem , magátol értetődőnek és természetesnek ítéltem . 

- Egy szót se erról ! - Intettem erélyesen . - Nem jár köszönet , nem jár egyetlen jó szó sem és hála a legkevésbé . Amit tettem az aljasabb volt mindennél amit valaha is elkövettem . 

- Akkor pedig csak bocsánatot kérnék ... 

- Bocsánatot ? - Kérdeztem vissza ingerülten . 

- Bocsánatot ...- Bólintott . - Bocsánatot uram ... mert tudom , hogy megbántottam azzal hogy ... 

Ezt nem tagadhattam , hiszen még mindig fájt a büszkeségemnek , ha felidéztem azt az éjszakát . 

- Nem szükséges ... hiszen a sértést már megtoroltam ... ezerszer durvább voltam annál mint amit megérdemelt volna ... - Feleltem bűnbánóan . Nem akartam bevallani , nem akartam hogy lássa mennyire elítélem magam azért mert bántottam , hogy tudja soh semmért még nem éreztem magam ennyire alávalónak és soha sem gyötört még így a lelkiismeretem . De úgy látszik még a maszk sem fedheti el teljes egészében az érzéseimet . Egyértelmű volt , hogy tisztában van azzal , hogy kínoz az emlék . Leült mellém a márvány szegéjű kút kövére és úgy nézett rám . Tűnődő arca tizenhat évének megfelelő, gyermeki bájjal tündökölt az éjszaka halvány fényeiben Most is mint egy hete , gyönyörűnek találtam s bele borzongtam emlékébe annak , milyen hihetetlen intenzitású vágyat gyújtott bennem ennek az alig felserdült lánynak tiszta szépsége . Fekete szemének tüzét most fokozta a hold ragyogása , melynek hideg fényében fürdött körülöttünk minden élő és élettelen . Akaratlanul is eszembe jutott mennyire vágytam rá , mennyire akartam , hogy az enyém legyen . Halványan még mindig ott volt bennem ez az akarás , bár minden erőmmel igyekeztem elnyomni , megsemmisíteni nem volt erőm s most hogy újra láttam Aylá-t , ismét nyugtalanítani kezdett , mardosott belülről . Önkéntelenül távolabb húzódtam tőle , idegesen . 

- De elengedett ... - Kezdte újra . - És ez az amit nem értek uram ... - Vallotta meg . - Én alig vagyok itt több mint egy rabszolga ... önnek hatalmában állt ... megtehette volna , élhetet volna a joggal , hogy azt tegyen velem amit akar . A sah a kezébe adta az életem , mikor önnek ajándékozott . 

Az ilyen és ehhez hasonló beszéd , mindíg türhetetlen volt számomra . Harag fogott el , ha arra gondoltam , hogy itt ebben az udvarban a féfiak csak úgy tekintenek egy nőre mint továbbadható dísztárgyra , ajándékozható semmiségre akit , bűntudat nélkül alázhatnak meg , s rendelkezhetnek velük úgy amint nekik tetszik . Ez ellen a bánás mód ellen minden porcikám hevesen tiltakozott . 

- Jogomban áll ... jogomban áll tönkretenni egy gyermeket ... megbecsteleníteni egy fiatal lányt ... - Sziszegtem dühödten. - Még ha itt ebben az átkozott udvarban ez el is fogatható én még a tudatától is rosszul leszek , annak , hogy megfordult a fejemben az ilyen gyalázat . 

Csodálkozva nézett rám . Leírt róla , hogy soha egyetlen férfit sem hallot hasonlóképp beszélni . 

- Nem értem ... itt senki sem gondolkodik így ... - Mondta halkan . - A férfiak elveszik ami megilleti őket ... 

- Egy nőnek pedig nem jár semmi ?! Nem jár szerelem , gyöngédség ?! - Kérdeztem vissza felháborodottan . - Csak a megaláztatás a jussuk ! 

- Én nem érek többet mint egy szolga ... egy senki vagyok uram ... 

Éreztem , hogy alig bírok uralkodni már a haragomon . Hihetetlen módon bőszített ahogy magáról beszélt . Az igazságérzetem lázongott , olyan hévvel tiltakozott , mint még soha . 

- Csak mert valaki nem született világmegváltónak , mert jelentéktelen ,törvényszerű , hogy tapossunk rajta ?! Elkell felejtenünk , hogy ember , hogy érez kínt és fájdalmat ?! - Szögeztem neki a kérdéseket , melyek megállíthatatlanul jöttek számra . Akaratlanul is saját gyötrelmem , megaláztatásom emlékét idéztem vissza fogságom idejéből . - Nem és nem !! 

Ezúttal láttam , hogy szavaim mélyen érintik , mintha olyan pontot találtam volna a lelkén , amit eddig maga elől is elrejtett , s nem akart tudomást venni létezéséről . Lehajtott fővel , megrendülve hallgatott . Mély levegőt vettem , hogy lecsillapodjam , majd egy ösztönös mozdulattal a lány álla alá nyúltam , s egy gyöngéd érintéssel kértem emelje rám tekintetét , nézzen a szemembe . Megtette , engedelmesen nézett fel maszkomra s én mélyen bele néztem a fekete szempárba . 

- Ayla , fogalma sincs , nem is sejtheti mennyire , milyen nagyon kívánom , akarom önt . - Mondtam ki egy másodpercig engedve szenvedélyes természetemnek .