Rossz volt nézni, ahogy szinte alvajáróként tett –vett a betegszobában, csupán pillanatokra telepedve le az ágy szélére. Ételt, italt-gyógyszert hozott fel szinte óránként, míg a nap végére alig bírta fáradt karja tartani a tálcát. Könyörögni kellett, hogy üljön le és egyen. Õ engedelmesen evett egy-két falatot, ivott egy kortyot aztán megint talpon volt , cseppet sem törõdve azzal , hogy milyen kimerült . Szorgalma és ragaszkodása egyszerre volt megható és dühítõ , de nem volt szívem szóvá tenni , mindössze annyit tehettem , hogy amiben tudtam segítettem. Egy este ott találtam a félhomályos szobában a szõnyegen, az ágy mellett térdelve, amint némán félig lehunyt szemmel szorongatta Esbenson takarón nyugvó sovány kezét. Kicsi ujjai nem igen érték át a férfi széles tenyerét, de õ kitartóan simogatta, mintegy bátorítani próbálva. Nem tudtam megérteni mi az ami miatt így képes szeretni ezt a kibírhatatlan embert , aki annyi rosszat tett vele , de lankadatlan ragaszkodása megrendítõ volt .
– Ugye nem fog meghalni … - Fordult felém keserû , könnyes tekintettel a lány . – Nem akarom , hogy meghaljon Erik … - Ne félj . Ha te ilyen szorgalmasan ápolod , nem lesz semmi baj … felépül , majd meglátod. – Próbáltam megnyugtatni.
– Orvosra volna szüksége… már rége hívni kellett volna… de õ annyira makacs… - Suttogta fáradtan. – Hallani sem akar arról, hogy orvost hívjunk.
Hangja kimerülten csengett fejét álmosan hajtotta az ágyon nyugvó kéz mellé. – Nagyon késõ van Kristina. Ideje volna végre aludnod. – Javasoltam csöndesen látva milyen kimerülten hunyta le szemét. De amint meghallotta szavaimat, felkapta a fejét.
– Nem vagyok fáradt… - Tagadta ügyetlenül szinte azonnal visszahajtva fejét a takaróra. – Csak egy kicsit…
- Ez így nem fog menni te lány . – Kezdtem aggódva . – Segíteni próbálsz , de közben tönkreteszed magad .
– Õ is ugyan ezt tenné … biztosra veszem , hogy ugyan így ápolna … - Mondta alig hallhatóan, de rendületlen magabiztossággal. Én valahogy kételkedtem ebben, hiszen Esbenson soha sem fordított túl sok figyelmet a lányra, de nem akartam elkeseríteni Kristinát.
– Igen. – Bólintottam. - De azt is mondaná, hogy irány lefeküdni. A karomba vettem, a már félig alvó lányt és óvatosan a díványra fektettem. Olyan könnyû volt most, is mint egy gyermek és olyan nyugodtan is pihent. Néhány percig csak néztem az édes, gyermekien szép arcot és azt kívántam, bárcsak jobban tudna magára vigyázni, bárcsak egy egészen kicsivel többet törõdne saját magával. Inkább, mint azzal, aki még csak egy köszönömöt sem képes kinyögni ennyi munka láttán sem. Kíváncsi voltam, hogy ha Esbenson felépül, vajon továbbra is olyan felháborító módon viselkedik Kristinával szemben? Tudtam, ha képes ilyen kegyetlenségre én többé nem állok jót magamért. Hallgattam a lány nyugodt lélegzetvételét és csak néztem rá, nem bírva betelni a kedves kép látványával. Aztán halkan nyikordult az ajtó, és megingott a gyertya lángja, ahogy Gertrud belépett a szobába. Ahogy meglátta a csendesen pihenõ Kristinát mosoly jelent meg kerek arcán. Szó nélkül a szekrényhez lépett, kinyitotta az egyik fiókot s egy takarót vett elõ. Vigyázva, gondosan betakarta a lányt majd intett nekem, hogy kövessem a földszintre. Hogy az ajtó felé tartottunk, meggyújtotta a kezében tartott gyertyát, a többit pedig eloltotta, hogy a szobát békés sötétség uralja.
Némán haladtunk le a néhány recsegõ lépcsõfokon, mely a földszinti szobákba vezetett. Gertrud óvva takarta kezével a gyertya lángját, ki ne aludjon, míg leérünk. Nyugodt léptekkel haladt elõttem, ringó sötétzöld ruhájában, gondolataiba mélyedve. A nappaliban sóhajtva ült le a pamlagra. Nem tûnt túl boldognak. Most az õ arcáról is eltûnt az egészséges szín, ami mindig olyan barátságossá tette. Hideg szürke szeme gondterhelten fénylett.
Amióta Esbenson ágynak esett mindent õ intézett a házkörül. Nevelõnõbõl házvezetõnõvé kellett , hogy elõlépjen , másként nem igen boldogultak volna . Kristina mindent meg tett a betegért , de a házkörüli teendõket így még kevésbé tudta végezni ,tehát ez is Gertrudra maradt . A lány még ebbõl is ki akarta venni a részét, de a dajka nem hagyta , s így kénytelen volt belenyugodni , itt most nem segíthet. Gertrud pedig mindent kézben tartott, erejét megfeszítve tette dolgát és helyettesítette Herold Esbensont. Most jól látszott rajta is mekkora terhet vett a vállára. – Legalább a lány végre alszik. – Mondta megkönnyebbülve. – Nagyon nehéz mostanában rábírni arra is , hogy egy órára lefeküdjön . A legszívesebben egy percre sem hagyná ott a betegszobát …- Sóhajtott fel rosszallóan. - Istenem , ezért a szorgalomért jóval többet érdemelne , mint amit kap … - Suttogta aztánkeserûen . – Mi marad neki ha Esbenson meghal ? Csak amit az apja hagyott rá és a nagybátyja után maradt pénzügyi káosz. Ez minden, aminek birtokosa lesz.
Hangja nagy aggodalomról adott hírt és egész arcán ugyan ezt az érzelmet láttam. – Elég nehéz lesz neki azt is elviselni, hogy elkell temetnie … hát még ami utána jön …Nyugtalanul hallgattam és minden elhangzott szó után nagyobb lett az én szívemben is az aggodalom . Pénzügyi káosz , ez rettentõ rossz elõérzettel töltött el. Egyszerre eszembe jutott minden amit Nicola mondott és a kezem ökölbe rándult dühömben. - Tehát igaz … igaz , hogy ennyire felelõtlen… ennyire lelkiismeretlen … - Szavaimban indulat lüktetett bármennyire is igyekeztem elnyomni. – Ó nem. Törõdött õ azzal, amit fontosnak talált. Kártyával … nõkkel … még azokkal a semmirekellõkkel is akik a barátainak mondják magukat … mindennel törõdött csak az unokahúgát vette teljesen semmibe … Most valóban látszott mennyire nem volt megbékélve azzal az életmóddal amit Esbenson folytatott . – Valahányszor valami ostoba játék miatt adóságot csinált , mindig kifizette … mindig talált rá módot , hogy befogja az elégedetlenkedõk száját. De csak is azért , hogy neki magának nyugta legyen. Ha most, felépül, újra megteszi, rendez mindent. Ha viszont meghal… akkor minden marad a lányra… akkor minden, amit ez a gazember életében összezavart az õ nyakába zuhan … Gertrud hangja telve volt kétségbeeséssel és haraggal. Láttam, az õ mindig nyugodtan pihenõ keze is megfeszült ruhájának redõin.
– Mert természetesen, most is azzal töltötte az idejét, ott Koppenhágában, amivel mindig szokta. – Folytatta olyan haraggal, amivel még soha sem beszélt munkaadójáról.
– Kártyázott és vesztett. Persze azonnal felfogta, hogy az összeget amit elbukott meg kell fizetni . A vereség mint mindig, felbosszantotta és aggodalommal töltötte el. Soha nem érdekelte semmi igazán , csak a pénze megmaradjon , és a drágalátos barátai elõtt , maradhasson az a vagyonos úr aki volt . Pénzel elehet hallgattatni ezeket a talpnyalókat, de amint megneszelik, hogy egy garassal kevesebb amit birtokol , rögtön fecsegni kezdenek , és ha megszólalnak abból soha sem származik semmi jó. Különösen, hogy van mit mondani Esbensonról . Tudja õ ezt jól és fél . Akármilyen erõsnek és közömbösnek mutatja is magát , retteg a saját barátainak szavától , mert érzi , hogy jogosan bírálnák , tudja , hogy nem véletlenül válna ellenségessé a levegõ körülötte . Egy szemernyi együttérzés sem volt szavaiban csak keserû szemrehányás. – Soha sem bírta , ha ilyen közelrõl liheg a nyakába a veszély . Valamivel el kellett hát altatnia a rosszérzést, ami elõvette , ezért hát ivott . Ivott és így tönkretette magát. Végül is könnyebb részegen tobzódni, majd félholtan ágynak esni , mint viselni józan öntudattal a tetteink következményeit . Fanyar gúnnyal ,megvetéssel fejezte be és tudtam , ha most Herold Esbenson itt ülne, vele szemben az sem ijesztené meg , akkor is hangot adna dühének.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése