F:E. -Dánia 53

Ahogy fölemeltem a fejem , és végignéztem az esti homályba boruló , kis ösvényen, amely nem sokkal messzebb tekergett tőlem, egy lovast láttam lassan poroszkálni . Felém tartott és néhány perc múlva olyan közel ért , hogy jól láttam a jószág nyergében ülő férfit . Megtermett embernek látszott, akit azonban kimerített a hosszú út. Szürke lova is fáradtan lépkedett s nem tűnt pihentebbnek, mint gazdája. A férfi mikor meglátott megállította hátasát , négy - öt méterre tőlem . Tisztes távolságból méregetett , valami különös , kutató tekintettel . Úgy nézett rám , mint aki nem tudja eldönteni , higgyen a szemének, vagy helyesebben tenné , ha káprázatnak venné, amit lát. Nem megszokott egy olyan ember látványa, mint, amilyen én vagyok , de ez az férfi nem úgy mért végig, mint aki az arcomat elfedő maszkot furcsállja . A tűnődő kifejezés arcán másról árulkodott , de hogy mi járt a fejében , mikor meglátott a fjord partján arról még fogalmam sem lehetett . Leszökkent a nyeregből , leporolta barna kabátját, néhány sietős mozdulattal és nem tétovázva megindult felém , nyugodt , határozott léptekkel. Összefontam két karom , úgy vártam az idegent. A férfi megállt velem szemben, köszönés keppen megemelte kalapját és habozás nélkül megszólalt :
- Folke Gregersen házát keresem . – Kezdte rendkívül közvetlen , természetes hangnemben . – Úgy tudom a közelben él , megköszönném , ha útbaigazítana. Gregersen Esbenson egyik cselédjének, Claranak fivére volt. Sokszor segített húgának elhozni néhány árut a piacról lovas szekerével, így látásból ismertem. Pontosan tudtam azt is , hol áll a háza és nem éreztem annak szükségét , hogy megtagadjam a segítséget. – Helyes irányban halad. – Mondtam. - Menyjen végig a kitaposott ösvényen, s a fjord partjától valamivel feljebb megtalálja a keresett épületet. – Adtam meg a kért felvilágosítást. Az úr érthetetlen módon elmosolyodott vöröses bajsza alatt , úgy mint aki olyan felfedezést tett amely roppant módon mulatatja , de ez a mosoly még sem volt gúnyos , csak én nem találtam egyelőre az értelmét .
– Köszönöm . – Szólt fejébe húzva kalapját . – Fogalma sincs mekkora szolgálatot tett ezzel a néhány szóval . Ha nem kerül az utamba , rám esteledik és a szabadban éjszakázhatok. - Mondta fanyalogva miközben nyeregbe ült. – Örültem, hogy végre találkoztunk. Ez az egy szó , végre, igencsak különös érzést keltett bennem és nem hagyhattam figyelmen kívül. De még mielőtt kérdezhettem volna , a lovas megindította szürke jószágát és sietve ment útjára. Nem tehettem egyebet , mint hogy utána bámultam a távolba , ahol lassan eltűnt zsugorodó alakja . Nem értettem sem azt a tekintetet sem azt a megjegyzést. De úgy gondoltam , nem érdemes ezen rágódnom , számomra ismeretlen volt az utazó , és semmi közöm nem volt hozzá. Különben is más dolgok nyomasztottak, melyek sokkal inkább foglalkoztattak. Sokáig bolyongtam még a szürkületben , figyelve, ahogy a Nap eltűnik az égről , bíborra festve a láthatárt és bearanyozva a víz felszínét . A part közelében , néhány hófehér hattyú ringott méltóságteljesen , fejüket magasra emelve a vérszínűre vált habokon . Valahol pedig egy csónakot húztak partra , s a hazaindulók élénk szavai jókedvről árulkodva visszhangozták be az öblöt , aztán elhaltak , mintha soha nem is léteztek volna. Csöndes este borult Roskilde-re , minden lakója visszavonult , békességben . Csak én nem találtam még mindig a helyem , csak én éreztem magam nyugtalannak és elégedetlennek. Gyötört a tudat , hogy amit akarok , azt nem kaphatom meg azonnal , hogy olyas valaki állja utam , akit nem söpörhetek félre egy mozdulattal. Most a végtelen síkságot járva , minden eddiginél terhesebbnek , fojtogatóbbnak éreztem a magányt , mely körül fogott , s fenyegetően nehezedett rám .
Egy karnyújtásnyira van tőlem az ,aki megmenthetne ettől a szörnyű érzéstől , az a lány aki ezt a sötétséget örökre távol űzhetné , s akire olyan nagyon vágyom. Itt van a közvetlen közelemben s nekem mégis tűrnöm kell , hogy becsapják előttem az ajtót! Éreztem , hogyan feszít belűről a harag és éreztem , milyen csillapíthatatlanul forr bennem a szenvedély, amely hónapról hónapra nehezebben volt kordában tartható . A szívem megremegett , valahányszor felidéztem , Kristina tekintetét , finom vonásait , hangjának csengését , és nem tudtam hová legyek boldog fájdalmamban , hová fussak az édes mégis gyötrő sajgás elől , amely minden idegszálam megfeszítette. Eféle gondolatok kavarogtak fejemben , miközben elindultam az úton visszafelé , hogy ha mást nem legalább a házat lássam , a falakat , melyek óvva körül veszik őt . Mi közben áldottam e falakat , jó szolgálatukért, átkot mondtam rájuk , mert távol tartottak tőle , elzárták előlem Kristinát. Nagy és kemény léptekkel haladtam a Napot figyelve ahogy lebukott a horizont mögé , s mindent elborított az este homálya. Megálltam ott , ahol a jól ismert épület körvonalait véltem felfedezni . Álltam és valahogy sehogy sem akaródzott tovább mennem. Az előbukkanó ezüstös Holdat felhők takarták , így a sötétség pillanatok alatt uralt mindent, csupán a messzeségben égtek apró csillagként Roskilde , s a távolabbi települések sárgás fényei.
De az ablakok vakon néztek rám , mintha nem kívánt vendég volnék oly barátságtalanul , hidegen , sötétlettek. Egyetlen gyertyaláng sem pislogott már , a ház népe nyugovóra tért. A szívem nehéz volt mintha súlyos ólomból volna , a lelkem kavarogva háborgott , sehogy sem akart csitulni a vihar. Látni akartam Kristinát . Ölelni , csókolni vágytam , mindennél jobban . Az kívántam , bár tarthatnám a karomban , bár érezhetném a közelemben !