F:E.- Dánia 49

Nem volt nehéz megtalálnom, mivel tudnám segíteni a lányt abban, hogy önbizalma helyre álljon. Nem kellett más Kristinának , csak egy kis sikerélmény és bátorítás , csak annyi , hogy számára is világossá váljon , nem olyan reménytelenül szerencsétlen , mint amilyenek hiszik , s amilyennek saját magát tartja . Madame Rosée , Kristina iránti megvetése és ellenszenve többek közt abból eredt ,hogy a lányt tanulatlannak, műveletlennek tartotta, mivel , saját hibáján kívül , nem beszélte a francia nyelvet . Ezt a hiányosságot nem volt nehéz pótolni. S hogy a lány hajlandó lenne velem együttműködve kijavítani ezt a hibát, arról könnyedén meggyőződhettem.

Már másnap alkalmam nyílt, arra, hogy feltegyem a kérdést; megkísérli-e a nyelvtanulást?
Herold Esbenson és a Madame azon a délelőttön a környéket járták, néhány ismerősük társaságában, s Kristinát , mint általában, most is otthon felejtették. Mi azonban nem hiányoltuk őket, legalább is én biztosan nem. A könyvtárszoba nyugodt csöndjében , tökéletesen megvoltunk , semmi sem zavarta meg a békét . A nap fénye betöltötte a helységet . A polcok és a kis csembaló barna fáján végig jártak a sugarak és a falra a függöny halvány árnyéka vetült. Régi és új könyvek sorakoztak a falak mentén ,mind a lehető legjobb állapotban , szépen rendben tartva . A könyvtár tisztasága és a tekintélyes mennyiségű olvasmány , arra engedett következtetni , hogy a ház lakói rendszeresen látogatják ezt a helyiséget . Kristina legkedvesebb elfoglaltsága volt az olvasás,s ő fordított a legtöbb időt a könyvtár karbantartására. Most is tűnődve járt a könyvszekrények között. Néha megállt, s levett egy kötetet, türelmesen átlapozgatta, majd szépen visszaillesztette a helyére. Így járta végig a termet, majd a az ablak alatt álló csembalóhoz ért . Felnyitotta a fedelet és óvatosan leütött pár hangot. Nesztelenül léptem mögé, s válla fölött áttekintve, figyeltem mozdulatait. Karcsú, törékeny ujjait végigfutatta néhány billentyűn, s egy könnyed, egyszerű, játékos kis dallamot szólaltatott meg így. A csembaló kellemes hangja betöltötte a szobát, s a lány figyelmesen hallgatta, míg el nem hallt egészen. Örömét lelte a szép hangokban, ezt világosan láttam, mindig őszinte szemében.
– Tudsz játszani? – Kérdeztem, miközben végigsimítottam a billentyűsoron nyugvó kezét.
– Én? – Nézett rám csodálkozva. Úgy kérdezett vissza, mint aki nagyon furcsának találja, azt hogy azt feltételezik róla, hogy bármihez is ért.
– Nem… én nem tudok… de nagyon szeretem a hangját… szeretem hallgatni mások játékát… - Felelt bizonytalanul. – Ez a hangszer nagyon régi … a bácsikám nagyapjáé volt , nagy becsben tartja … nem is szabadna az engedélye nélkül hozzáérnem … sosem szereti , ha olyasmihez nyúlok, ami értékes … - Mondta kicsit szomorkásan .
– Mikor idekerültem a könyvtárba vezettek legelőször . – Kezdte emlékeit felidézve. – Már akkor is itt állt. Azelőtt sosem láttam közelről ilyen szép hangszert. – Folytatta, egy halvány mosoly kíséretében.
– Felnyitottam hát a fedelet és óvatosan lenyomtam néhány billentyűt… azóta nem értem hozzá …
- De hát miért ? - Tettem fel a kérdést meglepve.
– Megtiltották. – Válaszolt nyugodtan. – A nagybátyám tudomást szerzett arról, hogy az engedélye nélkül nyúltam hozzá … ezért büntettek meg először életemben … két napig nem léphettem ki a szobámból …
- Képes volt ezért ilyen szigorú büntetést kiszabni rád … - Ütköztem meg szavai hallatán.
– Tönkre is tehettem volna … hiszen ügyetlen gyerek voltam még…
- De nem tetetted tönkre Kristina … most is itt áll … egyetlen karcolást sem ejtettél rajta …
- Tudom . De ez most már mindegy … nagyon régen történt . Felejtsük el. – Kért , s újra leütött néhány hangot , melyek csilingelve rezegtek a levegőben . Láttam, nem szívesen emlékszik vissza minderre. Még ha nem is tartotta igazságtalannak a túlzó büntetést, azért nem esett jól neki felidézni nagybátya haragját. Jobbnak láttam hát , ha másra terelem a szót , ha más felé irányítom figyelmét . Ahogy meghallottam a csembaló hangját , eszembe jutott egy vers , s már is összeállt a fejemben egy dallam , amely a költeménynek méltó kísérete lehet.
– Gondolod , hogy én is szobafogságra ítéltetnék , azon megbocsájthatatlan vétkemért , hogy az uraság távollétében játszani merészelek a féltve őrzött hangszeren ? – Kérdeztem megjátszott, túlzott komolysággal.
– Hát … - Tűnődött egy pillanatig a lány . – Ha köztünk marad , talán van esélyed … és mivel nagyon szeretnélek hallani , egy szót sem szólok, ígérem … - Egyezett bele tréfálkozva .
Kicsit hátrébb lépett a csembalótól , én pedig leültem a zongoraszékre, és játszani kezdtem .
A zenének valami különös szépséget ad a szomorúság. Ha bánat szól a hangokból az ember szíve megremeg , nem képes közömbösen hallgatni ,a zene hatása alá kerül .
Mert mindenki érez keserűséget , mindenki tudja mi a fájdalom, senkit nem hagy hidegen. Mint ahogy a fekete is képes széppé tenni néhány dolgot, úgy a szomorúság is különös színt ad, még felségesebbé teheti a muzsika hangjait. A bánatban van valami nagyszerű, valami, ami még gyönyörűbbé teszi a szépet , ami növeli a zene varázsát , hogy képes legyen a lelkeket megérinteni .Most a mélabús dallam , s hangom melankolikus tónusa illett a versborongós hangulatához :

Sois sage, ô ma Douleur, et tiens-toi plus tranquille.
Tu réclamais le Soir; il descend; le voici:
Une atmosphère obscure enveloppe la ville,
Aux uns portant la paix, aux autres le souci.

(Én drága Bánatom, légy jó, nyugton maradj ma.
Az Alkonyt hívtad, ím leszállt, itt van, fogadd:
setét legét a halk városnak leplül adja
és békét hint emitt, amott meg gondokat.)

(Charles Baudlaire : Áhitat )

Kristina mellettem állt s csendesen, elmélyülten figyelt. Arcára kiült a zene iránt érzett minden rajongása.

Ha valaki, hát ő igazán képes volt átérezni, megérteni mások fájdalmát. Arra ugyan most nem gondoltam, hogy a szöveg franciául teljesen érthetetlen volt számára, de abban biztos voltam, hogy maga a zene, hatással lesz rá, hogy megérinti majd. Jól esett látni azt az áhítatot, azt a csodálattal vegyes meghatódottságot, amivel előadásom figyelemmel követte.

- Hogy ez milyen gyönyörű! – Szól amint az utolsó hang is elhalt. Hangját őszinte lelkesedés fűtötte át.

– Nem hallottam még ennél szebbet. – Jelentette ki ragyogó mosollyal.

Igazán boldoggá tett, hogy örömet szerezhettem neki.

Édes mosolya, mindig gyönyörűségessé varázsolta halvány arcát, megszépítette. Az egész lány virult, tündökölt és olyan csodálatosnak tetszett , mintha nem is evilági, halandó lény volna. Aki így látja, az nem tudta volna más szóval jellemezni , semmi rosszat , semmi bántót mondani rá. Szörnyen fájt, hogy ilyen érzéketlen, vak, emberek között kell élnie, akik teljességgel semmibe veszik, akik semmit sem látnak bene, csak azt, amit látni akarnak. Hogy tűrnie kell minden sértésüket, mikor ezerszer jobbat érdemelne. Ereztem, hogy muszáj tennem érte, hogy ki kell vívnom számára legalább egy egészen kicsi elismerést, s akkor talán másképp állnak majd hozzá, talán felfogják, hogy nem érdemli meg a magvetést. Mennyire szerettem volna, hogy Kristina ne érezze magát koloncnak mások nyakán, ne azzal akarjon megfelelni, hogy fejet hajt mindenki előtt!

- Milyen kár, hogy nem értem miről szól… - Jegyezte meg csendesen, majd kérő tekintettel fordult felém. – Nem fordítanád le nekem?

- Mi lenne, ha inkább te próbálkoznál meg vele? – Tettem fel a kérdést. Meglepetten pislogott rám.

– Én … ? Erik én mondtam, hogy egy szót sem …

- Most nem értesz egy szót sem , de ezen könnyedén lehet változtatni . – Mondtam bátorítóan. – Amit most még nem tudsz, azt megtanulhatod.

– Én … – Hebegte újra , látható riadalommal . – Te azt hiszed , hogy én képes volnék …

- Miért ne ? Miért ne volnál képes?

- Nem hinném, hogy van hozzá tehetségem, Erik… - Tiltakozott erőtlenül és kezét tördelve ült a pamlagra lehajtott fővel.

– Soha sem próbálkoztál nyelvtanulással, akkor honnan veszed, hogy nincs hozzá tehetséged?

- Nekem ez nem megy … - Ismételte úgy, mint aki meg van győződve arról , teljeséggel, reménytelen bármivel is próbálkoznia.

Ez dühítő volt és sajnálatos. Magamban, gratuláltam a kedves nagybátynak, aki sikeresen földig rombolta a lány önbizalmát, minden magába vetett hitét összetörte az évek alatt, néhány szúrós megjegyzéssel, kíméletlen kritikával, és lebecslő szóval.

Engem minden sértés , minden gúny arra késztetett , hogy visszavágjak , hogy bizonyítsam , bárki bármit mond is, érek annyit, mint a föld összes többi lakója. De Kristinában letört minden harci kedvet, minden egészséges akarást, hogy ellenszegüljön, ellent mondjon. Nem akart kitűnni, de egyenlővé válni sem, csak élni mások között, láthatatlanul, semmi gondot, problémát nem okozva, azzal, hogy mást is tesz a néma engedelmességen kívül. Leültem mellé és megfogtam a kezét.

– Nem adhatod fel ilyen könnyen. Krisztina, csak mond, hogy legalább megpróbálod.

Hallgatott, láthatóan nehezére esett bármit is mondania.

– Amit tegnap mondtam, azt komolyan gondoltam. Ha hagyod, akkor segíthetek. Nem kell félned semmitől, nincs tét, nincs semmi, amitől tartanod kellene. – Magyaráztam igyekezve eloszlatni bizonytalanságát.

– Bízol bennem? – Kérdeztem a rám tekintő szemekbe nézve.

– Igen. – Felelt gondolkozás nélkül a lány.

- Akkor engedd, hogy tanítsalak.

A válasz csupán egy gyöngéd kézszorítás volt, de egyértelműen jelezte beleegyezését.