F:E.- Dánia 42

Napok teltek el e beszélgetés után , de Esbensonról nem érkezett hír . Nem látogatott haza és Gertrud nem kapott választ sem levelére . Tudtam, elkerülhetetlen lesz a lány nagybátyával való találkozás , és tisztában voltam azzal is , hogy nem lesz könnyű elnyerni belegyezését . Ha eddig nem állt szándékában , hogy férjez adja unokahúgát , most ugyan miért tenné ? Valahogy nem hittem , hogy olyan valaki volnék , akire örömmel bíznák az emberek lányaikat ... E téren , be kellett látnom , nincsenek jó kilátásaim... Ezek a gondolatok elnehezítették szívemet, de éreztem amíg , Kristina szeret , még nincs minden veszve . Mégis egyre idegesebb , és nyugtalanabb lettem, ahogy múltak a napok. Nem volt könnyű várni a találkozásra, amely talán véget vet eddigi boldogságomnak, és amely akár el is választhat Kristinától. De nem tehettem egyebet , csak várhattam és a várakozást mindig nehezen tűrtem . Jobbnak láttam , ha szándékom , most még nem közlöm a lánnyal , hiszen korántsem volt biztos , hogy mellette maradhatok ... Ez a lehetőség nyomasztott , úgy telepedett lelkemre mint egy nehéz , sötét felhő. Tudtam mit akarok, de hogy reményem beteljesül-e az egyáltalán nem volt biztos, ez pedig lesújtó és gyászos gondolat volt. Nem tudtam titkolni , mennyire aggaszt a lány sorsa , mennyire féltem őt .
A fa , mely egyike volt a Boserup erdő  bükkjeinek, egészen fölénk magasodott. Innen a fjord felé pillantva látni lehetett a Esbenson - házat és  az én házamat is . Mindkettő apró gyermekjátéknak tetszett a távolból . Kristina hátát a hatalmas , széles fatörzsnek vetve , elragadtatva , gyönyörködött a tájban. Arcát a levelek között átszűrődő napfény simogatta. Angyalian bájos , kedves látvány volt így. De engem , most mégis lehangolt . Az óriási tölgy alatt , ez a lány , olyan aprónak tűnt mint egy gyermek . Védtelen kis teremtménynek tetszett . Apró , egyszerű , szelíd ...gyanútlan ... Megrendítően gyermeteg, ... sebezhető ... sérülékeny ... Ismét mérhetetlen aggodalom kezdett nyugtalanítani ahogy figyeltem . Szorongás fogott el , amely minden izmom görcsbe rándította. Szerettem volna, ha békén hagynak a baljóslatú, ostoba, képzelgések , de mind egyszerre tűntek elő és egyre ingerültebbé tettek.
Zaklatottan léptem mellé, csak hogy közelebb lehessek hozzá . Végig simítottam arcát , óvatosan , mintha egy törékeny virágot érintenék...Aggódó tekintettel nézett fel rám a lány , s arcára nyugtalanság ült ki. - Valami bánt , Erik ... Ez megállapítás inkább volt, mint kérdés ...
- Ne próbáld tagadni , kérlek ...- Hangjában ijedt könyörgés volt. - Valami aggaszt. Tekintete szelíd és gyöngéd volt , hangja bíztató , a belőle áradó aggodalom pedig elszomorító. Nem szóltam egy szót sem . Töprengve néztem bele az esdeklő szempárba . Magamhoz vontam , átöleltem , s azon igyekeztem , hogy erőt gyűjtsek szavakba önteni félelmem , elmondani mindazt, ami gondolatban is igazán rémisztett . Mély levegőt vettem , hogy visszanyerjem önuralmam.
- Féltelek , Kristina ...- Kezdtem alig hallhatóan , nehézkesen . Feje vállamon nyugodott , éreztem egyenletes lélegzetvételét , s az járt a fejemben , bár tarthatnám mindig így ! - De hát mitől ? - Kérdezte halkan. - Mindentől.- Vágtam rá azonnal. - Mindentől... a világtól... az emberektől! Mindentől ami bajt hozhat rád ! - Hangom remegett az idegességtől. - Ahogy így a karomban tartalak , érzem milyen védtelen vagy ... ha csak belegondolok abba , hogy ezt a kicsi , gyönge , törékeny testet , itt a két kezem között , mennyi minden tönkre teheti ! Bánat... betegség... halál ...
Szörnyű volt kiejteni ezeket a szavakat ! Szinte elviselhetetlenül nehéz ... Belegondolni , hogy aki a szívemnek kedves ... akit a világon egyedül képes vagyok szeretni ennyi veszélynek, van kitéve !
- Az élet tőlem eddig csak elvett, semmit sem adott... most itt vagy nekem... nem bírnám elviselni, ha valami baj érne! - Halál... - Ismételte elgondolkodva és engem e szó hallatán kirázott a hideg. - Ugyan, hiszen a halál olyan messze még... - Mondta gyerekes könnyedséggel. - Fiatal vagyok... alig éltem... nincs okom félni tőle... te se tedd , Erik ...
- A fiatalság nem véd meg a haláltól , Kristina ...- Mondtam gyászos keserűséggel.
Rám emelte tekintetét, kutatón, komolyan nézett szemembe. - Semmi sem véd meg tőle. Megfogok halni, Erik , ha eljön az ideje ...igen egy napon meghalok , mint mindenki más , ez ellen nem tehetünk .- Mondta szomorkás kifejezéssel arcán . - De az a nap még messze van ... kár olyasmin rágódni ami ennyire távol jár még . - Szólt nyugtatólag , gyöngéd kedvességgel. Két kezem közé vettem arcát, s mélyen a szemébe néztem.
- Egy percig sem bírnám tovább az életet, ha te nem volnál velem .- Adtam tudtára határozottan.
Kristina arcán ideges mosoly jelent meg, mintha nem hinne szavamnak, vagy nem akarna hinni. - Te megbolondultál ... elment az eszed ... - Lehet , kedvesem , de az élet valóban nem kellene többé , ha nem veled élhetem...
Tudtam , hogy kijelentésem meg fogja rémiszteni a lányt , de ezt képtelen voltam elhallgatni . Megriadt , kerekre nyílt szemek néztek rám a kicsi arcból .
- Ne mondj ilyet ! Erik ezt felejtsd el... - Kérlelt ijedten. - Eszedbe se jusson ilyet tenni... még akkor, sem ha én... kérlek, nehogy kárt tégy magadban... - Kétségbeesés csengett szavaiban, igazi aggodalom.
- Ígérd meg nekem, hogy akármi történik is, nem követsz el ekkora ostobaságot... még csak ne is gondolj rá... megijesztesz...
Magamhoz vontam ismét , s igyekeztem megnyugtatni . De egyetlen szóval sem ígértem meg , hogy elfelejtem az öngyilkosságot . Tudtam , hogy Kristinát még elvehetik tőlem , és ha ez megtörténik elviselhetetlen lesz a fájdalom...