A zongora hangja a vastag fa ajtón át is jól hallható volt. Az étkezőt
is betöltötte Erik játéka. Míg
vacsoráztunk , ő ki sem mozdult a szomszéd szobából , egy percre sem
szakadt vége a muzsikának . Csendesen ettünk , mindketten fülelve , egy
szót sem szólva . Még arra is vigyáztunk , hogy az evőeszközökkel se
csapjunk zajt. Florence velem szemben ült, az után is, hogy régen
befejezte a vacsorát. Töprengve, félig lehunyt szemmel ücsörgött, s
bordó ruhájának, fehér csipkeszegélyét babrálta. Ebből tudtam , hogy
ideges , még ha igyekszik is leküzdeni zavarát .
- Valami baj van? –Érdeklődtem.
- Nem csak gondolkozom. – Felelt.
- Azt látom. De min töröd a fejed?
Nem felelt azonnal , arra az ajtóra pillantott amely az étkezőt
elválasztotta a nappalitól .
- Neked nem
furcsa? – Emelte rám aztán tekintetét.
-Ki?
- Hát ő, Erik. – Intett fejével ismét az ajtó felé . – Csak úgy itt
termett . Megjelent a temetőben , a mama sírjánál. Bólintottam. Ez
valóban szokatlan volt.
- Te sem
láttad még soha, igaz? – Kérdezte szinte suttogva, és még idegesebben
kezdte babrálni ruhájának díszítését. Reménykedve nézet rám, szinte
könyörgött, hogy mondjak nemet. Nem értettem miért ilyen zavart .
- Nem ismeri egyikünk sem. – Állította
valami különös makacssággal. Pedig ez nem volt teljesen igaz . Eszembe
jutott az álmom . Azaz álom amit sokszor láttam már. Amelyik annyira
életszerű volt , hogy a hideg kirázott , ha visszaemlékeztem rá .
- Én már láttam … Florence az álmom … -
Nyögtem ki nagyot nyelve .
- Azaz
álom nem jelent semmit . – Vágta rá erőtlenül , mintha nem is volna
benne olyan biztos.
– Nem jelenthet
semmit . Az … az túl ijesztő volna … - Tiltakozott. - Miért jött ide ?
Miért mond el mindent ? Hiszen semmi közünk hozzá . – Folytatta kétségbe
esve . – Mi értelme van ennek az egésznek ?
- Nem tudom … - Vallottam be . – Valóban , én sem értem igazán .
De legyünk türelemmel .
– Próbáltam megnyugtatni .
– Legyünk
türelmesek , ennyit tehetünk . Aminek ki kell derülnie az úgy is ki fog
derülni.
Ez úgy tűnt használt.
Visszanyerte higgadtságát. Kezét békésen fektette a sötét asztallapra.
És az a szorító érzés mely egész idő alatt
fojtogatott , most elmúlt . Nagy levegőt vettem , s máris jobban éreztem
magam . Aztán a csendben csengő hangon szólalt meg a zongora . Egy
dallamot játszott . Egy dallamot amelynek hallatán ismét elállt a
lélegzetem . Ismerős volt , átkozottul ismerős. Minden hangja a fejemben
volt már , minden egyes hangot ismertem …egy régi emlékfoszlány … egy
gyermekkori kép villant belém . Ezt nem most hallottam először , már
korábban is játszotta valaki ezen a zongorán , nem is egyszer . De ki?
Az anyám … Igen az anyánk , pontosan ezt játszotta . De hát senki más
nem ismerte rajta kívül … soha senki mástól nem hallottuk még . És most
Erik játssza . Furcsán kínos, hátborzongató volt a felismerés. Most már
magam is alig bírtam leplezni , mennyire megzavart ez . De nem akartam
, hogy testvérem lássa rajtam . Azonban az ő figyelmét sem kerülhették
el a hangok . Tisztán zengett a zongora . Florence hatalmas ámuló
szemeket meresztett a csukott ajtóra , s ajkai remegtek idegességében .
- Ha … hallod ezt ?! – Szegezte nekem a
kérdést . Keze ismét a csipkéket kezdte babrálni . – Hogyan ?! Hogyan
ismerheti ő ezt?! – Hangja feldúltságról árulkodott . – Semmi közünk
hozzá … nem lehet közünk hozzá Laura ugye?
- Az isten szerelmére értsd meg végre, hogy nem tudok többet nálad ! –
Mondtam türelmemet vesztve.
-
Végig kell hallgatnunk. Erik tisztáz majd mindent , hiszen ő maga mondta
, hogy ezért jött.
- De ismerd
be , erre te sem számítottál … te sem vártad , hogy anyánk kedvenc dalát
játssza egy vadidegen … hogy azt a dalt amit csak ő ismert egy olyan
ember előadásában hallod viszont akit soha életedben nem láttál még … ne
mond , hogy ez nem nyomaszt , hogy nem ijeszt meg . –Folytatta fakó
hangon. Ismét nagyot nyeltem. Ez már tényleg kezdett zavarossá válni .
Eddig sem volt tiszta a kép. De mos úgy összekuszálódott, hogy semmit
sem lehetett kivenni belőle. Erik tovább játszott. Tovább játszotta
édesanyánk kedvenc dalát , amit nem is ismerhetett. Ez rettenetesen
nyugtalanított. A hangok szépsége ellenére szinte kibírhatatlan ,
bosszantó volt . Fülbemászó , oly annyira , hogy míg hallgatod ,
biztosra veszed , soha többet nem tudod kiverni a fejedből. Életed
végig ott motoszkál majd az agyadban , míg az őrületbe nem kerget .
Átkozottul , nyomasztó , és leírhatatlanul , felülmúlhatatlanul
gyönyörű.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése