Nagy lelkesedéssel vezetett körbe , és mutatott meg minden számára kedves helyet , úgy mintha kötelező volna megismernem és tudnom azt amit ő tudott és megszeretnem azt amit ő szeretett. Ez nem volt ellenemre , figyelmesen hallgattam és követtem mindenhová . Őszintén és nyíltan beszélt magáról . Elmondta múltját , jelenét és jövőjére vonatkozó elképzeléseit is , melyek igen bizonytalanok voltak , inkább gyerekes álmok mintsem megvalósítható , valódi tervek . Szinte mindent elmondott, ami szívében , lelkében élt , ami valaha is agyában megfordult. Ő teljesen őszinte lehetett . Nem volt mit titkolnia , nem volt mitől félnie , nem volt semmi ami miatt álmatlanul kellet volna forgolódnia . Az egyetlen amitől tarthatott , azaz volt, hogy kinevetem . Múltjában a rossz legapróbb jelét sem lehet felfedezni, lelkiismerete makulátlan , tiszta , elméje nyugodt , fejében békés gondolatok csak és kizárólag. És ez így volt jó , helyén való . Hiszen, csupán egy lány volt . Egy lány élete hajnalán , aki az eljövendő napokat szépnek és jónak képzeli.
Egy tizenhét éves lánynak, aki szinte észrevehetetlen nincs semmi félnivalója. Őszinte lehet , kiöntheti a szívét , mert nincs a feje tele olyan tettek, történések képeivel melyeknek egy másodpercnyi felvillanásától a gyomra összerándul . Én nem beszélhettem nyíltan . Számtalan jelentéktelen apróság állt utamba, mint valami megmászhatatlan , ledönthetetlen fal. Mondjak el neki mindent , mindazt a szörnyűséget, amit átéltem , amit elkövettem ? Álljak elé, és a szemébe nézve számoljak be, huszonöt évem gyötrelmeiről és ocsmányságáról?! Így volna tisztességes.
Így lett volna tisztességes. De mind ez borzalmasan hangzott, förtelmes merényletnek a lány ellen! Így hát minden alkalommal elűztem , elkergettem ezt a gondolatot , és minden erőmmel Kristinára koncentráltam .
Ahogy hallgattam minden elcsitult , agyam gondterhelt zakatolása , zúgása nem tűnt olyan őrjítő zajnak, mint mikor egymagam voltam. Tűnődve és valami ismeretlen nyugalommal, régen keresett, ám eddig meg nem lelt békességgel lelkemben, néztem őt minden alkalommal. Derűs mosolyát, ragyogó, kék szemét emlékezetembe véstem, úgy hogy soha ne feledjem, még ha tőle távol járok is. Úgy figyeltem minden mozdulatát, mint aki attól fél, bármelyik pillanatban szem elől veszítheti a sűrű ködben felvillanó, irányt mutató fényt és elvész a hideg éjszakában.
Már akkor féltem, hogy egyszer örökre eltűnhet előlem, és nem lesz alkalmam többet látnom. Kimondhatatlanul gyűlöltem, irtóztam Kristina elvesztésének pusztán másodpercekre felvillanó, kósza gondolától is. Töprengve néztem a lány könnyed lépteit , ahogy vigyázva kerülgette a pocsolyákat , valami ellenállhatatlan gyermeki bájjal , amely mosolyt csalt volna a legelkeseredettebb és legkomorabb ember arcára is . A nedves földben utána maradt apró lábnyom pedig olyan volt mintha egy tündér kicsi cipellője hagyta volna ott.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése