Ha a boldogság szobában van , a szomorúság már az küszöbön vár . Ezt sokszor tapasztaltam , éppen
elégszer történt meg , hogy ami kezdetben boldogságot ígért , az utóbb
keserűséget hozott életembe . És valahogy mindig erre a fordulatra
vártam . Készültem rá , hogy mikor kell, legyen erőm átvészelni. De soha
sem volt könnyű. És minél többször lett igaza a közmondásnak,annál
biztosabban tudtam, hogy nekem nem adatik meg az a valódi boldog élet , ami másnak talán igen ... pesszimista világnézet amelyben, jobbnak láttam , ha az élettől nem várok olyan fordulatokat, amelyek nekem kedveznek.
Mély keserűséget éreztem, mikor rájöttem, hogy a magamfajtáknak igazán nem való az optimista hozzáállás a világ dolgaihoz... Reményeim
azért voltak ... remények melyek egymás után hiúsultak meg ... a szemem
láttára törtek össze , mint egy féltve őrzött , óvott dísztárgy ... Féltem a kudarctól , mindig rettegtem a bukástól . Hát menekültem előle , de hiába , megtalált , utolért minden alkalommal...
Dániában
azért valamelyest javult a hangulatom. Életkedvem erőre kapott , s
bizakodóbb lettem a jövőt fontolgatva . E téren is volt ami aggasztott ,
bőven találtam olyat ami boldogságunk útjába állhat.
De ha megtörténhetett, hogy egy olyan teremtés mint Kristina ,
elfogadta szerelmem és viszonozza érzéseimet , talán, most az egyszer
nem válnak valóra rémlátomásaim ...
Ezzel próbáltam elkergetni rossz érzésem , és ez majdnem el is oszlatta minden kételyem.
Hogyan is hihettem , hogy minden jól megy majd ?
Egy
véletlenszerű találkozás kegyetlen módon megmutatta mit várhatok a
továbbiakban , felébresztett az álomból, amelybe beleringattam magam .
Borongós
nap volt , Koppenhága felől hatalmas , komor fellegek érkeztek Roskilde
fölé . Hajnalban eső áztatta át a földeket , s töltötte meg a
mélyedéseket a talajban , s minden pillanatban várható volt egy újabb
kiadós zápor. Az időjárási viszonyok nem voltak túl kedvezőek, de mi mégis inkább áztunk volna el , minthogy otthon, a négy fal között töltsük az időt , egymástól távol.
- Most
csak terhére volnék mindenkinek a házban . - Mondta Kristina ahogy a
kápolnához vezető úton haladtunk . - Ha látnád micsoda felfordulás van
odahaza ! Gertrud ki se látszik a munkából ... a cselédlányt meg
korahajnalban ki küldte a piacra , zuhogó esőben ... kegyetlenség volt
tőle ... szegény Clara ... ajánlkoztam , hogy segítek , de elhessegetett ... - Folytatta némi keserűséggel hangjában . -Mire készülnek ... miért a nagy felhajtás ? - Kérdeztem. Tanácstalanul nézett rám .
- Ha én azt tudnám , okosabb volnék . - Felelt könnyedén.
- De Gertrudot annyira leköti a szobák rendbe szedése , az új függönyök , abroszok igazgatása , hogy nem ért rá ezt elárulni nekem . Mindössze annyit kötött a lelkemre, hogy ma ne tűnjek el nyomtalanul és , ha el is hagyom a házat , ebédre feltétlenül találjak haza ... ja és persze hozzátette, örülne ha most nem lábatlankodnék ... - Folytatta egy kedvetlen fintor kíséretében.
Vissza fordult , hogy szemügyre vegye a házat, amely , ahogy mesélte , úgy felbolydult, mint egy méhkas.
- Most , mindenesetre, eléggé messze vagyok ahhoz, hogy ne akadályozzam a munkát ...
Ez a gondolat, úgy tűnt eloszlatta bánatát.
- Talán vendég érkezik ? - Tűnődött tovább , gondterhelten tekintve otthonára. - A nagybátyád régen nem járt itt ... hátha most ...
- Nem , nem hinném ... - Fordult felém ismét . - Nem szokása felkészíteni Gertrudot az érkezésére . Ma reggel pedig egy levél érkezett. Persze nem kizárt, hogy most mégis írt, mielőtt haza látogat... bár akkor Gertrud nem állt volna neki így sürgölődni ... - Töprengett hangosan . -
Nem tudom , ki lehet az . Jobb, ha ezt nem most próbáljuk kitalálni. -
Zárta le végül a témát , játszi könnyedséggel , olyan hangsúllyal ,
amilyennel a jelentéktelen ügyekről szokás beszélni . És valóban , ez
most , ilyen távol a háztól ,nem tűnt olyan fontosnak.
Nem is volt nehéz megfeledkeznünk a látogatóról, kinek személye ismeretlen volt számunkra.
Az idő múlása fel sem tűnt a kápolna csöndjében , halk szavunk alig törte meg a némaságot.
Kristina derűs volt és vidám , élénk jókedve
egy percig sem hagyta el, még e komor , felhős délelőttön sem. Lelkesen
szólt , szinte dalolt , nyugodt hangja úgy csilingelt , mint a kedves
kis rigó éneke , amely nyári alkonyon a fák között csendül fel . Tiszta
szeme nevetett , gyönyörűen ragyogott. Lenyűgözve tekintettem, e
valószínűtlen kékségbe, amely mindig csalhatatlan tükre volt
lelkivilágának, s mindig hűen mutatta meg jellemének legapróbb vonásait
is, annak, aki szentelt rá annyi figyelmet, hogy bele nézzen. Ez a
tekintet soha sem hazudott, soha sem rejtett, titkolt el semmit.
Őszintén mesélt mindenről, bánatról, fájdalomról éppen úgy, mint
önfeledt boldogságról, örömről. El mondta azt is , amit a lány nem mert
,vagy nem akart szavakba önteni. Hogy ezt meglásd csak
meg kell állnod egy percre és törődni azzal , ami első látásra nem ígér
semmi rendkívülit . Akinek Kristina igazán fontos volt az megtette ezt .
Akinek pedig nem jelentett semmit az elhaladt mellette. Az utóbbi
szemében a lány az maradt aminek hitte , jelentéktelen ,
érdektelen , fakó teremtés , aki elvész a tömegben. Azaz ember, aki
viszont hajlandó volt egy hangyányival több törődéssel fordulni feléje,
az kellemesen csalódott.
Mert jóval több volt benne mint amit külleme elárult . Több báj , több szépség és emberség, jóakarat mint azt bárki hinné . És igazán nem kért sokat , csak némi odafigyelést , megértést.
A törődést odaadó szeretettel és tündéri kedvességgel , holtig tartó barátsággal hálálta
meg, azzal ami számára is kincs volt , amelyből elkeserítően keveset
kapott környezetétől . Szomorúan tapasztaltam , hogy alig akadt valaki
aki igazán törődött volna vele. Gertrud szeretete sem volt tökéletes. A megértés, együttérzés itt is gyakran hiányzott , s a gyöngédség sokszor nem a kellő időben jött , ami azt jelezte, a nevelőnő mégsem ismeri
igazán azt akit a gondjaira bíztak . Ez lehangoló volt és sajnálatos .
De Kristina viruló arca , szívderítő elevensége most feledtetett minden
gondot.
Hányszor mondtam aznap , hogy szeretem ! Mégis , azt a mérhetetlen hálát
és imádatot, amit iránta éreztem , nem tudtam egészen kifejezni .
Kevésnek tűnt minden szó , ahhoz , hogy megértessem vele , nekem nem
kell senki más rajta kívül. Így még nem szerettem senkit. Amit Luciana
iránt éreztem az semmi sem volt ehhez képest. Rajongás , egy alig
tizenhét éves fiú , üres rajongása , amelyben nem találtam örömöt ,
olyan szerelem, amelyről kezdettől fogva tudtam , reménytelen.
Menekültem előle és átkoztam magam ostobaságomért. Azóta sok év eltelt,
és én abban a hitben voltam , hogy nem leszek képes igazán szeretni ...
és most mégis ... alig hittem, hogy ez a valóság lehet !
Kristina iránti szerelmem sokkal többet ígért . Nem menekültem előle és nem bosszankodtam , szidtam magam, amiért feladtam a harcot . Vágytam rá , érezni akartam , ahogy eltölt , megrészegít .
Mertem remélni , hogy boldog leszek benne és a lányt is
boldoggá tehetem. Élveztem, hogy egyetlen érintésétől fel forrt a vérem
és felemelő volt a tudat, hogy egyetlen ártatlan csókja
képes felhevíteni egész testem. Ez az eddig nem tapasztalt érzés
gyönyörűséggel töltött el, kellemes, édes vággyal, sohasem múló forró
szerelemmel.
Ott
a kápolna falai közt , azt mondhattam Kristinának amit akartam , mert
senki sem hallhatta. Szerelmes szavaink köztünk maradtak, soha senki nem
szerzett róluk tudomást. Itt nem menekült csókom elől , megadta magát ,
s én kedvemre gyönyörködhettem piruló arcában , mosolyoghattam suttogó ,
erőtlen tiltakozásán . Nem volt könnyű elengednem minden alkalommal ,
hagyni , hogy búcsút intve , kibontakozzon ölelésemből , én mégis útjára
eresztettem . Csak kérnie kellett és én nem ellenkeztem . Így volt ez mindig , s azon az esős napon sem történt másképpen.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése