F:E.-Dánia 52

Kristinát egy hónapig gyötörték ilyen kegyetlenül, aztán végre egy kevés enyhülés következett. Ez annak volt köszönhető, hogy Herold Esbensont Koppenhágába hívta néhány ismerőse, s ő egy hétre otthagyta Roskilde-t és a fővárosba utazott Octaviával együtt. A lány egyedül maradt Gertruddal , aki most végre elhalmozhatta szeretetével és igyekezett elérni , hogy visszanyerje régi jókedvét . Én is csatlakoztam a nevelőnőhöz és mindent megtettem , hogy újra mosolyogni lássam szerelmem , hogy újra visszanyerje egészséges életerejét , amely korábban olyan elevenné és tündöklővé tette.

Hosszas sétákat tettünk a friss levegőn, ellátogattunk a kápolnához minden reggel, és a tölgyes ligetek fái alól néztünk végig az apró, takaros házakon a messzeségben. Hetek óta nem nyílt alkalmunk arra , hogy akár csak egy órát egymás társaságában töltsünk , s most örömmel vettem tudomásul , hogy az egyetlen, ami felvidította a lányt, azaz én jelenlétem volt. Hihetetlen módon megkönnyebbültem, mikor láttam tekintetébe visszaköltözött, azaz elragadó gyermeki érdeklődés minden iránt, ami körül vette, hogy újra olyan kellemes, dallamos hangon szólalt meg mint szerelmünk kezdetén. Azaz egy hét gondtalan szabadság mintha valami álomból ébresztette volna fel, melybe azért merült , hogy elviselje az utóbbi napok megpróbáltatásait . Mialatt Esbenson távol járt , Kristina oly édes és könnyed volt , mint akinek a világon semmi gondja nincs , mint aki teljesen megfeledkezett az elmúlt dolgokról. Minden, ami a lelkét nyomta öt napra eltűnt és a lány újra az enyém volt. Hogy ez alatt, mint művelt nagybátya Koppenhágában arról csak később értesültünk.
Ahogy a lány nagybátyja megérkezett, Kristinát mintha kicserélték volna. Újra az a néma engedelmes lány lett , akit láthatatlanul emészt az elfojtott bánat , de mindent megtesz , hogy megfeleljen a zsarnok elvárásainak , s én ezt a természetellenes váltást , alig fenntartható nyugalommal voltam kénytelen végignézni. Esbenson minden pillantásában , amit unokahúgára vetett néma kárörömöt láttam , és felháborító elégedettséget, Octavia hideg arcán pedig leplezetlenül megnyilvánult, mennyire ínyére van , az hogy a szeme láttára sorvadozik az akit , nem tartott érdemesnek az életre .Mind ezt látva , oly mértékig fokozódott bennem a harag , hogy azt már nehéz volt féken tartanom.
Egy délután az Esbenson -házhoz mentem , egy héttel az után, hogy Kristina nagybátyja haza tért . Napok óta nem volt alkalmam látni a lányt , s ez rettenetesen aggasztott , olyan nyugtalanná tett , hogy képtelen voltam otthon maradni. Ideges kopogtatásomra Gertrud jól ismert , kerek arca jelent meg a lassan kinyíló ajtóban . Amint meglátott tekintete elkomorodott , szeméből azt olvastam ki amitől féltem.
- Sajnálom , de Kristina ma nagyon elfoglalt . – Mondta maga is belefáradva abba , hogy mindig ezt a választ kell adnia. – A tegnap esti vacsoránál … de hagyjuk ezt … - Mélyet sóhajtott , be sem fejezte, amit elkezdett . – Nem tudom még hány kitalált vétekért akarják megbüntetni … de egy biztos nagyon a szívére veszi , s ez tönkre fogja tenni … - Szólt szánakozva a nevelőnő . Tudtam , hogy ezt a derék hölgyet majdnem ugyan úgy gyötri Kristina szenvedésének látványa, mint engem.
– Hol van most ? – Kérdeztem türelmetlenül .
- A szobájában . – Felelte Gertrud . – A Bibliát másoltatja vele ,azaz átok nőszemély, már két és fél órája szinte megállás nélkül . – Hangjában jól halottam , a dühöt és a tehetetlensége miatti keserűséget.
– És mégis mikor láthatom ?! Mikor lesz esélyem egyáltalán egy pillanatra látnom ?! – Vontam kérdőre a nőt indulatosan.
– Nem tudom … - Vallotta meg . Kezem ökölbe rándult e választ hallva , s olyan görcsösen szorultak össze ujjaim, hogy az már fájt.
– Beszédem van Esbensonnal. Most azonnal ! – Jelentettem ki parancsolóan. - Hívja ide vagy eresszen be !
Gertrud kihúzta magát az ajtóban. Keménykötésű , ám alacsony nő volt , alig ért a vállamig , de azért bátran elállta az utam.
– Nem. - Elszánt arccal nézett fel rám. – Nem fogom hagyni , hogy tönkretegye az esélyeit . Azzal , hogy ajtóstul ront be a házba , csak mindent tönkretesz . Azt hisz elérhet bármit is , ha ilyen haraggal támad Esbensonra?
– Meddig tűrjem még az értelmetlen korlátokat ?! Meddig viseljem , hogy kényük- kedvük szerint irányítják a lányt , mint ha csak egy zsinóron rángatható báb volna ?! Meddig játszanak még velünk?!! – Keltem ki magamból és továbbra sem álltam el attól a szándékomtól , hogy Esbensonnal szembe álljak , s a képébe mondjam, mit gondolok róla . Tettem Gertrud felé egy határozott lépést . De ő nem mozdult . Rendületlen elszántsággal tette vállamra kezét , megálljt parancsolva .
- Menjen haza , nyugodjon le és gondolja át , mekkora felfordulást keltett volna , az ha hagyom , hogy botrányt csapjon. Mekkora hibát követett volna el , ha esztelen dühvel próbálja kiharcolni, amire vágyik .
Szavainak hatása nem maradt el , kénytelen voltam belátni , hogy igaza van . Csüggedten adtam fel , ezt a haszontalan tervet és elléptem tőle.
- Ha visszanyerte hidegvérét és képes ésszerűen viselkedni, jöjjön vissza , ha jónak látja . – Tanácsolta .
Felnéztem az emeleten lévő szoba ablakára. A fehér függöny hasadékán át , láttam kedvesem alakját , ahogy az íróasztal fölé hajolt. Alig tűrhető forró vágyakozás fogott el , amelyen, szörnyen nehéz volt uralkodnom.
- Gyűlölöm ezt … kimondhatatlanul gyűlölöm! – Jelentettem ki feldúltan és hátat fordítottam a háznak, még mielőtt a harag újra erőt vett volna rajtam.
Nem bírtam rászánni magam , hogy egyenesen haza mennyek . Annyira forrt bennem az indulat , hogy úgy éreztem , képtelen volnék négy fal között megmaradni . A legszívesebben világgá kiáltottam volna , mennyire gyűlölöm, milyen mérhetetlen utálatot érzek Herold Esbenson iránt. Dühödt léptekkel mentem amerre lábam vitt és meg sem álltam a fjord partjáig. Csillapíthatatlan haragomban néhány követ kaptam fel a földről , s olyan erővel amilyennel csak tudtam , hajítottam bele egyenként a nyugodt vízbe . A csobbanások messzire elhallatszottak , s elnyomták a reszkető dühvel elsuttogott szitkokat , amelyeket tehetetlen haragomban ész nélkül szajkóztam . Mikor már nem találtam több kavicsot zihálva és kimerülve hagytam abba az értelmetlen tombolást. Kezembe hajtottam fejem, s éreztem a lüktető indulatot ereimben, vérem fékezhetetlen száguldását.
Néhány percig álltam ott némán,hogy nyugalmam helyre álljon , s hallgattam a partnál fodrozódó víz zaját. Aztán e morajlásba más hangok keveredtek. Távolról közeledő lódobogást hozott a szél.