F:E. - Dánia 23

- Undor ... csupa szenny és jóvátehetetlen bűn ... - Hajtogatta és ez csak növelte indulatát .  Aztán minden átmenet nélkül újra lehiggadt . Előre hajolt , az asztalra könyökölt és kezére támasztotta homlokát .  
- Bár ne gondolnék minderre ... az én bűnöm is elég ... - Motyogta magának csüggedten. Aztán valamennyire összeszedte magát, legalább is nekem úgy tűnt.                                                      
 - Nézz el nekem, amit ma itt művelek ...- Kért bűnbánóan . - De végül is olyan mindegy ... annyian gyűlölnek már ... ha ön megvet az csak még egy ok arra , hogy a saját halálomat kívánjam... 
 - Nem vetem meg...- Mondtam nyugtatólag.                                                                                                               
- Igaz , hogy amit művel magával azt a legkevésbé sem tartom helyesnek ... de megértem miért teszi ... sajnos ... tudom , hogy nem ok nélkül gyötri magát ... - Hangom nagyon fakó volt , alig hallottam saját magamat.                                                                                                                               
 - És ne beszéljen így... - Mondtam szorongva . Szinte suttogtam , a torkom teljesen elszorult az idegességtől .           
  - Kérem, hogy ne beszéljen arról , hogy meg akar halni ... Ilyen határozott hangon ne...                   Nem felelt semmit. Rám emelte tekintetét, s elgondolkozva szemlélte arcom. Mélyen a szemembe nézett, de semmit nem lehetett kiolvasni pillantásából.                                                                   
- Mindenki meghal egyszer . - Jelentette ki , gyászos komolysággal. - Előbb vagy utóbb, mit számít az? - Szólt hanyag vállrándítás kíséretében.   
- Különben is , az életet már ismerem ... tudom milyen kegyetlen néha ...   de a halál ... - Kezdte , majd elhallgatott. Aztán elmerengve gondterhelt tekintettel folytatta. - A  haláról tulajdonképpen nem tudunk semmit...- Hangja színtelen volt , töprengő .  - Valami ami mindenki érdeklődését felkelti ... és ... ugyanakkor  mindenkit  félelemben tart...                                
 Elmélyedve saját gondolataiban, ült , s most maga előtt az asztallapon nyugvó kezére tekintett. Bal kezének gyűrűs ujján ott csillogott az a gyűrű , amit már sokszor láttam , de még sosem volt alkalmam igazán megfigyelni . Egy ezüstösen fénylő koponyát ábrázolt , körülötte pedig szabad kőműves szimbólumok voltak láthatóak . A halálfej szemürege , üresen tátongott , csupán csak a sötétség töltötte ki . Álkapcsát szorosan összezárta , zord kifejezés ült, hidegen csillogó ábrázatán.                                                                                                                                                   
Üres koponya ... csupasz , fehér , élettelen csontok. Ez a jelkép mindenkinek a halált jutatja eszébe , az elmúlást ... az élet végét ... a halált mely után nem tudjuk pontosan mi következik ...  
A hideg kirázott ahogy jobban szemügyre vettem ezt a szép , ám meglehetősen ijesztő ékszert.   Jól mutatott Erik kezén. Ezen a szép , és ámulatba ejtően ügyes kezen , amely fürgeségével képes megtéveszteni a szemet és lenyűgözni mindenkit, aki mozdulatait figyelemmel kíséri. A kéz amely olyan varázslatosan szép hangokat csal ki minden hangszerből , amely oly sok , utánozhatatlan , gyönyörű dolgot alkotott . A kéz amelyhez emberi vér tapad ... amely kést fog ha szükséges  és félelem nélkül használja is. Elkeserítő és borzalmas volt bele gondolni mindebbe. Egyszerűen hihetetlennek tűnt , felfoghatatlannak tetszett . Pedig így volt , kétségem sem lehetett felőle, hiszen sokat elmondott  már , és semmit sem szépített , semmit sem hagyott el csak azért , hogy jobbnak tűnjön . Tehát , biztos lehettem benne ; az a kéz amely olyan elragadón felséges dallamokat képes játszani a hegedűn, amely mesés épületek terveit veti papírra , emberi életet is kioltott már. Erik sok ember végét látta , sokak halálát végig nézte .  A halálfej érzéketlensége, hűvös szigora most igazán , tökéletesen illet hozzá. Ez nem kis mértékben volt riasztó.  Némi viszolygással néztem a szépen megmunkált ékszerre , mégsem bírtam levenni róla szemem jó darabig. Erik szintén elmélyedve meredt a koponyára hosszú percekig . Keze melyen gyűrű fénylett , lassan szorult ökölbe ,ezúttal , lazán , nem a düh rándította össze.                                                                                                                                                              
 -   A nem ismert tartomány melyből nem tér meg utazó... - Idézet egészen halkan Shakespeare Hamletjének híres monológjából, továbbra is érdeklődve, tanulmányozva az ezüstösen fénylő halálfejet.                                                                                                                      
 - Annyian távoztak már mellőlem... annyian tűntek már el véglegesen az életemből ... és nem tudom , hová ... fogalmam sem lehet róla... - Mondta gondterhelten. Váratlanul újra rajtam volt tekintete , és az a fájdalom amit szemében láttam , most egészen elnémított.                                                                                                                     
 - Már nem egyszer gondoltam arra , hogy megteszem ... sokszor éreztem úgy , hogy jobb volna ... jobb volna nekem és a világnak is ... - Mondta csüggedten .                                                          
 - De ez még sem olyan egyszerű ...- Sóhajtott fel keserűen . - Az ember mindig fél attól, ami ismeretlen ... és ha van valami , hát akkor ettől én is rettegek . A halál rejtélye engem is visszariaszt.  -  Hangja megremegett, mély levegőt vett , hogy erőt merítsen .