F: E- Dánia 71.

Elnézést, de beindult az agyam , így előbb érkezik a folytatás mint azt kiírtam :) De remélem jól is sikerült :D Két linket is kötöttem egy-egy szóhoz :D



Magam sem értettem hogyan , de pár pillanat és az ami az imént még megrémített, már csak valami lidérces álomnak tűnt  és mint ilyet , még inkább ki akartam rekeszteni gondolataim közül. Gyorsan száműzni, zenével, nevetéssel és az est minden szépségével … amit majd elrabol a reggel.                                                                                                                                                                       
Elhittem hogy ha nem törődöm vele, majd elmúlik a rossz előérzet, és minden ami ma kellemetlenül ért , holnap csak emlék lesz.                                                                                                                              Hát ismét belefelejtkeztem  boldogságomba. Úgy mintha ez volna az utolsó nap mikor megtehetem … Nem sejtettem még , hogy lesz mikor valóban visszasírom majd ezt az egy estét. A perceket amelyekben még mindent  tökéletesnek láttam , amikor az arcok még eleven színekben mosolyogtak  és nem árva és sápadt kísértet gyanánt  fehérlettek elmém sötétjében.  Csak a jelen a boldogság . Nekem mindig csak az volt. A jövő mindig bizonytalan, a múlt mindig fáj … tudtam , éreztem , hogy még a mai boldogság is gyötrő lesz egyszer . Egyszer , abban a minutumban ahogy  a múlté lesz , amikor már csak régi szépségként nézek rá , mint széthulló , hervadó virágra.  Hát nem akartam , hogy a múlté legyen ! És Kristina sem.  Egyre gondoltunk , ugyan azt éreztük . Tudtam mikor , a tánctól felhevülten , rózsálló arccal mosolygott felém . Láttam , az üde kék szemekben , a derűn túl , saját , tulajdon érzéseimet , mintha csak tükröt tartottam volna eléjük . Ott volt a lány  tekintetében az élni akarás , a ragaszkodás mindenhez ami ma jót jelent. És ott volt mindenben amit tett , minden mozdulatban , minden kiejtett szóban.  Akkor este , igazán gyönyörű volt . Senki nem tudta volna az ellenkezőjét állítani.                                                                                                                                   Ha lehunyom a szemem , csak őt látom , Kristinát. És az évek nem homályosították el tündöklését , kegyetlen élességgel válik ki alakja a háttérből. Ahogy bólint, ahogy lép , ahogy szeme rebben. Tiszta és édes rémálom . Mert tudom , most már tudom mire készül . Tudom , ahogy ő is tudta merre tart . Ez a tudat tette olyan édessé , olyan elevenné , látszatra erőssé. Szörnyű hogy valakit ilyen széppé tehet , a legnagyobb teher amit csak ember vállán vihet ! És még szörnyűbb a gyanútlanság , amellyel én néztem Kristinára . Az ostobaság , amivel szándékosan elsiklottam a jelek fölött , amivel a  megérzéseket semmibe vettem , csak mert nem akartam igaznak hinni amit láttam. Az nap este igazán boldog voltam , és igazán , végtelenül bolond. Volt merszem a baljós előérzet arcába nevetni.                                                                                      
Mindig úgy néztem a világra , mint ellenségre. Az élet csak verést oszt , soha sem vártam tőle csapásokon kívül egyebet . Most azonban a remény ott csillogott előttem és megrészegített. Akármit megtettem volna , akármilyen égbekiáltó hazugságot elfogattam volna , ha az azzal kecsegtet hogy ez a csoda az enyém lehet . Már nem hittem az élet kegyetlenségében , elhitettem magammal , hogy  egyszerűen nem lehet annyira  embertelen hogy egyszerre két embert fosszon meg a boldogságtól. Most azt kívánom, bár inkább néztem volna mindent a régi kétkedéssel , bár inkább láttam volna mindenütt a közelgő bajok sorát . Akkor tehettem volna valamit . Akkor talán lett volna esélyünk  az útjukba állni, mielőtt földig rombolják  azt amit felépítettünk.                                                              
Kétségbeejtő látni , hogy amit tökéletesnek hittem , az teli volt hibás döntésekkel. De akkor nem láttam át ,  csak az eszményi jelen létezett, nem akartam a látszat mögé nézni.
Olyan volt minden mint egy álom . Egy álom amelyre korábban még gondolni sem mertem. De most igen is részesei voltunk mindannyian. Kristina is belefelejtkezett ebbe az álomba. Soha nem hallottam még annyit a hangját mint akkor és soha sem láttam ilyen lelkesnek .                                                  
Nicola egymás után kérte táncra , és ő boldogan ment vele . Hogy jigre  vagy angolkeringőre az teljesen mindjegy volt  , mert Coula aznap esti hangulatában előadva a kettő alig különbözött , de ezt senki sem bánta.                                                                                                                                           
És így telt az idő , de múlása fel sem tűnt .                                                                                                                     
Aztán lassan lankadt a jókedv , a tánc helyét átvette a könnyed társalgás.                                                    

És az én Kristinám újra változni látszott.  Hilja mellett üldögélt velem szemben  , és fokról fokra egyre csendesebb lett. Szokatlanul elgondolkodó pillantásokat vettet rám, és újfent azt éreztem a beszélgetés helyett másra figyel.  Fátyolos tekintetében , enyhe bánatot  fedeztem fel , amely nagyon különösen hatott a hangulathoz képest. Újra összezsugorodott, aprócska lett és mint egy elhagyatott kismadár az ágon , úgy gubbasztott a pamlagon. Kis kezét aggódva fogta össze ölén és szemében azt láttam valami kizökkentette az álomból. - Minden rendben kedvesem ? – Hajoltam hozzá . A válasz most is egy mosoly volt. – Jól vagyok . – Bólintott . – Sosem voltam jobban . – Mondta határozottan. – Ne féltsd ! – Szólt közbe Nicola . – Aki talpon marad miután én megtáncoltattam , azért a lányért ugyan nem kell aggódni . – Szólt elismerően.  Kristina felvidulni látszott e mondától , de valami még mindig  nyugtalanított.- Lehet hogy  indulnunk kellene . – Fordultam Coulához. Ő azonban csak legyintett.   – Indulni ? De hiszen még előttünk az egész este . Remélem nem akarsz ünneprontó lenni ? Láttam az ötletem a lány tetszését sem nyerte el. Ismét könyörgő tekintettel nézett rám.    – Látod . – Tárta szét két karját Nicola. – Jól van. De még milyen jól . – Jelentette ki . Majd felállt  Kristina elé lépett .  – Még pedig olyan jól – Folytatta . – Hogy most mindjárt énekelni fog az én kedvemért. Azzal a lánynak nyújtotta kezét. Kristina egy másodpercig megszeppeni látszott, habozott. Tudtam , hogy nem kedveli ha bármivel is közönség elé kell állnia , akkor sem ha  ilyen kis számú a nézősereg. De most  mély levegőt vett , aztán rám nézett. Arcán kifürkészhetetlen érzelmek ültek. Valami furcsa elegye a bánatnak és a szeretetnek. Nem értettem , nem tudtam mire vélni ezt. És a lány már is döntésre jutott.  Én választom a dalt . – Nevetett Coulára és elfogadta a kezét. Majd újra hozzám fordult.  – Csak egy dal ,Erik és ígérem hazamegyünk.  Valami olyan különös volt ismét a tekintetében , hogy a szívem elszorult egy pillanatra , de a kérésnek nem tudtam ellenállni, bólintottam . Kristina hálás mosollyal felelt és már is követte Nicolát a zongorához . Egy perc és már is előkerültek a kották , és a lány választott közülük . Egy svéd népdal  mellett döntött.                                                                                                                                                                                              
Ritka alkalom , hogy Kristinát énekelni hallottam . Tiszta és csengő hangja volt , de észrevehetően képzetlen . Soha sem dicsekedett hát vele. Pedig az a természetesség amely egész lényéből áradt itt is tetten érhető volt és valami számomra egészen különleges szépséget adott  hangjának . Itt sem volt szüksége tökéletességre. Meggyőződésem hogy az oktatás csak ártott volna e hangnak , kiült volna belőle minden ösztönszerűt  és őszinteséget.                                                                                                                     
Még sem az lepett meg hogy eleget tett a felkérésnek. Hanem maga a dal.                                                                           
Amit választott , nem illet sem az alkalomhoz , sem a hangulathoz ; elveszettszerelemről szólt.                                                                                                                                                                                       
Kristina ott állt a gyertyafényben  a zongoránál és énekelt , szelíd hangján , az arcán azzal a megfejthetetlen boldog bánattal. Olyan volt mint mikor valaki örömében sír , de most Kristina mintha keserűségében mosolygott volna .  Abban a pillanatba , hogy belekezdett összetörté vált , arcából kiszaladt a szín. Szinte úgy tűnt akaratának  utolsó maradványára támaszkodva maradt csak talpon.                                                                                                                                 
Az utolsó versszakot képtelen volt végig énekelni . Hangja elcsuklott , légzése nehézkessé vált. Szemét lesütötte mint aki valami belső vihar ellen küzd . Aztán elhallgatott. Hirtelen némasága mindenkit váratlanul ért .                                                                                                                                                         
Már látszott hogy koránt sincs olyan jól mint  ahogy Nicola hitte .                                                                                        
Most már ő is belátta és aggódva lépett Kristinához.  Ám a lány kitért előle.- Jól vagyok … - Suttogta . – Mindössze … csak , egy kis levegőre van szükségem . Bocsássatok meg.– Mondta és már is az ajtóhoz indult. Még mi előtt akármelyikünk is szólhatott volna Kristina már ott sem volt . Hallani lehetet lépteit a lépcsőn , majd az ajtó zaját .                                                                                                                                                                                                                                                  
Ez a váratlan jelenet egészen meglepett. Nem találtam értelmét.                                                                                       
Elnézést kértem hát és azonnal a lány után eredtem.  

A ház mögött értem utol a hűvös esti ég alatt. Az ablakokon át a  félhomályba kiszökő  fényben kirajzolódott , vékonyka alakjának sziluettje. Hátát a falnak vetette ,két karját maga köré fogta , mintha fáznék. Jöttömre felkapta a fejét , egy pillanatig csak némán nézett  rám és én ismét  valami nagy keserűséget láttam szemében. Közelebb léptem , hogy megérinthessem . Végig simítottam arcán és éreztem alig néhány perce könnyek mosták .- Kristina , az az érzésem , valamit elhallgatsz előlem . – Mondtam halkan. A lány mélyet sóhajtott és a fénytócsát nézte a földön. - Ha van bármi amit úgy érzed el kell mondanod , oszd meg velem . – Kértem csendesen . – Csak egy emlék . – Suttogta. – Egy ostoba emlék .                                                                                                         
Homlokát ráncolva próbált küzdeni az ellen  hogy azaz a bizonyos emlék újra a felszínre törjön.  – De nincs jelentősége . Erik, kérlek hagyjuk , felejtsük el .                                                                                         
Elfordult tőlem és már indult volna vissza a házba . De én megfogtam a karját és visszahúztam , úgy hogy a szemébe nézhessek . A kérdést kiolvashatta tekintetemből . -Kérlek ! Látom , hogy valami bánt .                                                                                                                              
– Semmi az egész . Semmi. 
– Akkor hát a semmiért sírtál ? – Szegeztem neki a kérdést . – Azért szaladtál el , minden magyarázat nélkül ? Erre képtelen volt felelni. Mély levegőt vett ismét , hogy enyhítse felindultságát.                                                                                                                           
– Mondtam , csak egy emlék … - Ismételte . – Egy mondat jutott eszembe … egyszer régen egy embertől hallottam …  - Miféle mondat és miféle ember ?                                                                                                                                      - Jelentéktelen mondat , mely egy jelentéktelen ember száját hagyta el . – Szögezte le a lány. Sosem hallottam még valakiről így beszélni.                                                                                                                                       – Az egész nem jelent semmit . – Jelentette ki. – Kérlek … kérlek hagyd hogy elfelejtsem !                                                    
Esdeklőn nézett rám , mint aki menten könnyekre fakad , ha tovább kérdezem . Hát nem volt szívem faggatni. Némán bólintottam . Erre Kiristina úgy ölelt át , mintha legalább is az életét mentettem volna meg az imént . A nyakamba borult , arcát maszkomhoz szorította , hogy éreztem nyakamon forró leheletét.                                                                                                                                                                            
– Be fog bizonyosodni , hogy nem jelnet semmit … - Suttogta . – És ha már nem kell félnem , elmondom neked … ígérem hogy elmondom neked . – A hangja egészen elhalkult , utolsó szavait alig hallottam már. Olyan volt , mint aki álmában beszél.  Ahogy öleltem éreztem , hogy egész testében reszket , hogy tűz forró .   – Lázas vagy …- Mondtam ki aggódva . De válasz nem jött . Éreztem , hogy már csak én tartom a lányt .