Csak egy szösszenet

Sorry ez most tényleg csak egy agymenés. Az ihlethiány mellékterméke :P Nem találok szőke Christine-t :( Pedig leges legelőször szőke volt !!

 ***

Az őrült harag lassan elpárolgott. Ahogy jött úgy tűnt el. Már csak emléke lüktette tompán , nyugtalanul ereimben. Azaz idegtépő feszülés a koponyámban maradt csak meg, hogy büntessen, amiért hagytam, hogy ismét magával ragadjon az indulat. Utálkozva néztem szét, székembe roskadva, a pusztításon, amit néhány perce műveltem. Az íróasztalon előttem , teljes volt a káosz . Semmit sem kíméltem, ami a kezem ügyébe akadt. Mind széttörve, széttépve , megtépázva , darabokban hevert előttem. Mintha csak belső csataterem kivetülése lett volna, amit látok. Csak bámultam a volt üvegpohár, szilánkjait, figyeltem hogyan törik meg a pislákoló gyertyafény rajtuk, csillogva. Lám a törékeny dolgok , hogy végzik kezemben… Ez nem újdonság, hiszen minden, amit óvni vágytam valaha az már a múlté. Szinte már törvényszerű… féltem,vigyázom,szeretem és a kezeim között sorvad el. Ez a vége . Mindig ez lesz a vége. Kínomban már nevethetnékem támadt. Szerettem volna magamat gúnyolva, kacagni sorsomon. Megvetően, hogy fájjon, aminek fájnia kell. De hang nem jött ki torkomon, a csömör elnémított. De eszemben sem volt kiszabadulni  belőle. Undok émelygés kúszott fel a gerincemen magamra gondolva, arra emlékezve , honnan is , miből ered ez a düh ,amely egyre veszélyesebb. Ez az indulat , ezek az alantas érzések amelyektől felfordul a gyomrom. 
Merengésemből halk neszezés, ajtó zaja ébresztett fel. Mintha csak megérezte volna, rá gondolok. Halkan, szinte hangtalanul lépett ki a szomszédos szoba elé. A törékeny kis alak, megtorpant, mint egy riadt árny ,simult az ajtófélfához. Szinte tudtam , hogy a körülöttem támadt felfordulást szemléli és nem kellet az arcát látnom , hogy tudjam , aggódik. - Minden rendben uram ? – Hallottam suttogó kérdését. Mély levegőt vettem , hogy erőt merítsek , ahhoz , hogy a lányra nézzek. Az a látvány fogadott amit vártam , Christine megrendült tekintete.                                                                                                                                                            
- Minden rendben. – Feleltem , de a hangom cserben hagyott és válaszom úgy hangzott mintha éppen az ellenkezőjét állítanám. Nem tudott hinni nekem. Kimerészkedett az ajtóból és megállt asztalom mellett. Mézszőke haja , kibontva omlott vállára , fehér hálóinge halkan suttogott lépteinél. Ott állt , és nézte a romokat. Porcelánkék szemeiben szánalom ült . Aztán tekintete pusztításomról felém irányult. Arcának minden vonása , tudatlan ártatlanságáról árulkodott. Csak őszinte aggodalom és valódi értetlenség volt kiolvasható szeméből. – Miért tette ezt ? 
A kérdés ingerelt. Az a belőle áradó romlatlanság ! Ó Istenem ! Világos volt mint a nap , hogy képtelen megérteni. Gyermeki képzeletvilágában még csak elő sem fordul az ami ma engem kiforgatott önmagamból. Nem vetül árnyék sem a tiszta fehérségre. Ami engem az őrületbe kerget , az ez a lányt hidegen hagyja. Agyamban megint ott volt a feszítő érzés , vészt jóslóan lüktetett. Éreztem , hogyan szökik fel bennem újra az indulat. Felálltam és úgy néztem Christine-re. Olyan volt amilyennek a festők álmodják az angyalokat.  Mint egy oltárkép, egy szent. És én még sem voltam képes angyalnak látni. Angyalra nem néz így az ember. Görcsösen fontam magam köré karom , hogy urrá legyek  magam felett. A lány látta kínomat , de nem értette. Arcán egyedül egy kislány szánalma volt látható. - Mért teszi ezt magával ? – Kérdezte ismét. – Azt mondja jól van , de ez itt , nem ad igazat önnek . Kérem , mondja el mi bántja…
A kérés új fent nem hagyott hidegen . Közelebb léptem a lányhoz ,hogy pusztán egy kézfejnyi távolság maradt meg köztünk. Lenéztem rá ő pedig rezzenéstelenül nézett szembe velem. Tűnődve , fürkésztem  az angyalarcot. Tudni akartam , vajon maszk vagy valóság. De a szem nem hazudik. És azokban a szemekben amelyek most rajtam függtek , aggódó várakozással,a hazúgság nyomát sem voltam képes  felfedezni.  Soha még nem bosszantott ennyire a gyanútlanság ! Hogyan lehet ennyire gyermek ?! Szinte hihetetlen !  Hirtelenjében , nem tudtam mit tegyek. Egyszerre szerettem volna minden szelídség nélkül , magamhoz rántani ,  a szemébe mondani a durva igazságot és gyöngéden fülébe súgni a választ. Már kinyúltam felé, csak arra vágyva hogy érezzem őt. De kezem megállt, alig érintettem aranyszín fürtjeit , és elléptem tőle. Idegesen kezdtem , matatni az asztalon , cél nélkül , csak hogy valamiképp megtarthassam maradék nyugalmam. De minden mozdulatomból feszültség áradt , akár mit tettem. Christine tekintete követett , állhatatosan  függött rajtam a választ várva.  Képtelen voltam bármire is figyelni rajta kívül . Jelenléte , a tudat hogy itt van , hozzám oly közel másodpercről másodpercre egyre nehezebbé tette a megfontolt gondolkodást. Végül fáradtan roskadtam vissza székembe és behunytam a szemem , hogy meneküljek a gyönyörű lány képétől. 
De a sötétség sem hozott békét nekem . Szelíd érintés térintett magamhoz. Egy kis kéz, karcsú ujjak érintése. Christine térdelt székem lábánál és arcán újfent aggodalom látszott. Szó nélkül felemelte kezem a karfáról és elővette zsebkendőjét. Óvatosan ,szorította tenyeremre az anyagot. - Az üveg . - Állapítottam meg tompán. Valóban a fehér kendőn szinte azonnal feltűnt egy vörös folt. - Még a végén , komolyan kárt tesz magában , Erik. – Mondta némi korholással a lány, míg keze kezemen nyugodott. Leírhatatlanul jól esett ilyen közel érezni magamhoz. Testének melegétől megborzongtam. A lány mindeközben , akár valami kis ápolónő úgy igyekezett ellátni , ezt a kis semmi sérülést.                                                                                 
– Jobban is figyelhetne. – Jegyezte meg komolyan, majd ügyesen átkötötte a sebet . Aztán megenyhült mosollyal nézett fel rám . Mint aki az égvilágon semmitől sem tart, olyan szelíd és ártatlan mosoly volt ez. Majd kezemre hajolt és megcsókolta. Éreztem puha ajkát , forró leheletét bőrömön.  Önkéntelen, kislányos tett volt ez is mint minden cselekedete , de bennem még is megindult a vér. A lány az arcáról lerítt , hogy gyermeteg módon azt hiszi , egy csók minden sebet begyógyít. Azt nem sejthette , hogy régieket szakít fel újra. 
Hirtelen álltam föl és olyan távol kerültem a lánytól, amennyire csak lehetséges volt. E nem várt reakció váratlanul érte őt. Christine szeméből fájdalmas meglepetés volt olvasható. Fogalma sem volt arról mit művelt, nem érezte tettének súlyát. Dühítő és egyszersmind édes ártatlansággal nézett rám újra. 
A távolság köztünk észrevétlenül tűnt el. Elég volt nevét kiejtenem  és mint a megbűvölt kígyó,már is a markomban volt. Soha senki más fölött nem volt még ilyen korlátlan hatalmam. Ez a védtelen teremtés kivételesen fogékony volt a hangomra , kezdettől fogva. Hiszen oly gyönge, oly befolyásolható. Akarata oly könnyen letörhető, mint egy mezei virág. Egy szó tőlem és már újra abban a félálomba süllyed amelyben idehoztam.    Christine , ott állt élődtem , félig lehunyt szemmel. Egyedül , árván , kiszolgáltatottan. Velem szemben, az egyetlen emberrel szemben , akinek ilyen hatalma lehet felette. Egy férfival , aki hiába szól minden ellene , őrült módon vágyik rá. Egy kívül –belül undorító szörnyeteggel, akit egyaránt gyűlöl a külvilág és önmaga. Minden annyira lehetetlen. Annyira , hogy szinte már lehetséges. 
Közelebb hajoltam a lányhoz. Maszkom érintette arcát , testének melegét pusztán csak sejtettem , de ez a sejtés is gyötrően édes volt. Ajka és teste ingerlő közelségben, hogy szinte elérhetném. Kezem végig járt , karcsú, hófehér nyakán, éreztem szívének minden egyes dobbanását, lélegzetének ritmusát.                                                                                                                          Olyan könnyű volna. Egyszerűen engedni, ennek a szörnyű, emésztő birtoklási vágynak. Itt ebben a kábulatban, ebben a valótlan valóságban. Míg az akarat , valahol máshol jár, szunnyad benne. Amíg nem is önmaga. Csak egy báb, egy élettelen , szerencsétlen marionett ! Ha most kérném , megtenné , bármi legyen is az. Ölelne , csókolna ha azt kívánom. Most az enyém lehetne. Igen, megkaphatnám. De csak mert én akarom. A saját akarat most nem létezik. Nem azt kapnám amire vágyom , nem őt magát. Mást pedig nem akarok, csak őt. Az angyalt, az ártatlan ,édes lányt akarom. Szörnyűség , hogy itt áll előttem , rettenetes a kiszolgáltatottsága ! Agyamban még is ott lüktetett a tudat;enyém a lehetőség élhetnék vele. Ajka a maszkon át is égetet, bár szinte hozzá sem ért. Magamhoz öleltem és ő engedelmesen hozzám simult. Most nem félt , csak kábultan rám bízta magát.  Most tönkre tehetem,leránthatom a menyboltról,letéphetem szárnyait , hogy többé soha ne keljen elengednem. Véget vethetek ennek a gyűlölt és imádott ártatlanságnak, megölhetem !  Megfoszthatom önmagától, hogy lerántsam magam mellé a posványba. Megtehetném. 
Vagy szabadon engedhetném. Fülébe súghatnám , hogy szeretem és a döntésére bízhatnám magam. Mindkét lehetőség adott és a pillanat talán soha nem tér vissza… Ha elengedném,valódi önmaga döntene, az akit szeretek. Úgy éreztem egy perc és vége mindennek. Akár mit teszek is a világ összedől. Még is , ismét a lány arcát fürkészve, gyermeki és még is igéző szemébe nézve valami határozott érzés fogott el.                                        - Christine ...                                                                                                                                                                                                                                          Ahogy  hangom teremtette, úgy hangom törte meg a varázst. A lány szeme megrebbent, Neve hallatára , mint egy varázsütésre magához tért kábulatából. Arcára visszatért az a gyanútlan értetlenség.                                                                                                                                                                                   
– Menj a szobádba! – Utasítottam csöndesen. Szemében kérdés ült, ajka már mozdult volna hogy fel is tegye. – Menj a szobádba és zárd magadra az ajtót !