Én pedig magamhoz szorítottam,csak hogy érezzem , lélegzik ,él. Így tartva Kristinát , éppen az a hihetetlen megkönnyebbülés öntött el , mit mikor a fjord partján tartottam karomban a lányt. A legszívesebben el sem eresztettem volna többé. De még annyi minden várt elintézésre. Végtelennek tűnt most a napok sora amely még egymástól elválasztott minket.
Kristina fáradtan pihent vállamon , derűje szinte semmivé lett. Fájt látni ez a hirtelen és szinte felfoghatatlan változást. A kicsi arc csipkefehéren derengett a gyertyavilágnál , immár mosolytalanul. Istenem , milyen kísértetiesen idézte vissza a csaknem vízbefúlt lány képét!
Az iménti jelenet tagadhatatlanul megijesztett . A hazatérést fontolgattam. De amint szóvá tettem a lánynak , Kristina már is kérve nézett rám.
- Hiszen már jól vagyok . – Jelentette ki gyerekesen duzzogó hangon . – Kérlek , Erik . Ne rontsuk el a jó hangulatot korai távozásunkkal. - Könyörgött és olyan esdeklő tekintettel nézett rám , ahogy csak egy kislány képes. Bár már akkor nemet mondtam volna. De az ember olyan , hogy inkább fordítja el tekintetét arról ami rosszat sejtet és néz arra ami megörvendezteti. És én mindenek előtt boldognak akartam látni Kristinát . És itt mintha egészen más világ vett volna körül . Azon az estén nem csak azt éreztem , hogy valaminek a részévé váltam . Hanem valami felszabadult megkönnyebbülést is. Egészen egyszerűen azért , mert itt szabadok voltunk. Hilja és Nicola tudtak az érzéseinkről és nem találtak benne kivetnivalót . Az Esbenson – házban soha nem volt még ilyen fesztelen a légkör . Soha nem titkoltunk igazán semmit abból ami köztünk volt és még sem volt szabad egészen nyíltan kimutatni azt ami a lelkünket nyomta . Mindkettőnkben ott volt a meg nem nevezett félelem , hogy egy rossz mozdulat és talán egész közös jövőnkről lemondhatunk . A kápolna volt az egyetlen menedékünk . De amit onnan kitettük a lábunk újra magunkra kellett erőltetni az álcát. Voltak percek amikor szerettem volna a legnagyobb őrültséget megtenni amit csak ilyen helyzetben elkövethet a szerelmes bolond. De láttam Kristina küzdelmét és eldöntöttem ; én is kitartok. Az egyetlen reményem az volt , hogy bíztam benne , egyszer úgy is kárpótlást nyerünk az élettől .
Rettentő dolog , de a lány ott érezte magát és jövőnket leginkább fenyegetve ahol a biztonság és a felszabadultság kellett volna várja; otthon. Abban a házban ahol kislánykorát töltötte, azok között a falak között ahol nevelkedett. A túlzott szigorúság átka azonban örökké ott ült a vállán és félelemben tartotta. Soha nem volt képes hazudni , így hát mindig láttam ezt az elszomorító hangulatváltozást . Mellettem egy csendes de életvidám tündér repdesett, de amint a hazatérés szóba került valami erőltetett távolságtartás kezdte jellemezni viselkedését . Tudtam , szinte mérget mertem volna venni , hogy mikor nagybátya Koppenhágában van akkor is folyvást attól tart , hogy Esbenson váratlanul betoppan. Előtte mindig tökéletes akart lenni. Nem maga miatt , a legkevésbé sem érezte bácsikája megvetését , és nem is vágyott több szeretetre. Úgy hitte azt kapja amit megérdemel. De kettőnk érdekében minden áron olyan képet akart teremteni , amiről úgy hitte Herold Esbensonnak is tetszeni fog. Azaz ember hazugságra ,színlelésre kényszerítette. Mindig ez járt a fejemben , valahányszor nappalijukban ülve kezembe vettem Kristina kezét és ő egy röpke érintés után , riadtan visszahúzta , kivonta ujjait ujjaim közül. Milyen más volt a mai este. Kristina ,Kristina volt . A lány akit szerettem . És ez senkinek sem fájt , senkiben sem keltett ellenérzéseket. Esbenson árnya ide nem hatolt be . Egy külön kis világ , ahonnan száműzték a tettetést. Amilyennek ma láttam kedvesem olyannak akartam látni mindörökké. Tudtam , ő is érzi azt amit én. Hogy ez most egy soha vissza nem térő alakom a boldogságra . Értettem hát , hogy annyit akar ebben a világban tölteni , amennyit csak lehet . Megszorította hát a kezem és komolyan nézett a szemembe .
– Kérlek,szerelmem, ne siettesd a reggelt . Úgy is eljön . És mindkettőnket máshol talál majd . – Mondta halk hangján , szomorúan. – De most még tart az est . És addig veled vagyok , a tiéd vagyok . Úgy mosolygott rám , mint egyszer régen . Mikor csuromvizesen állt a fjord parton és semmit sem tudott rólam. De az arcán ott volt amit soha nem felejtek el. Hogy mondhattam volna nemet ? Hogyan lett volna erőm lerombolni ezt a szépséget…
Hagytam hát hogy tovább élvezze az illanékony szabadságot . Hagytam hogy visszavigyen a társaságba , úgy mintha semmi sem történt volna .
Azon tűnődöm, milyen rettenetes lehet ilyen mély érzésekkel élni. Úgy értem, mindent ennyire elemezni, átélni, mint ahogy Erik teszi. Minden egyes mozzanatot a legapróbb részletekig lát, hall, tapint, érez. Az ilyenek csalódnak a legnagyobbat mindig. :/
VálaszTörlésPontosan :(
VálaszTörlésÉs ezt ő is érzi , legalábbis tudat alatt és ezért, főleg a későbbiekben már szinte megszállottan akarja elnyomni az érzéseit...Erik amúgy is egy nehéz eset lenne , akkor is ha nem kéne maszkot viselnie ( anyám szerint mindenképp el kellett volna neki egy pszichológus :/ ) mert hihetetlen sok van benne , 2 embernek is elég lenne az az sok érzés ... És fura , de a minap filóztam azon , hogy vajon milyen lett volna ha nem kényszerül arra hogy az arcát elrejtse és arra jutottam hogy nem biztos hogy jobb ember lett volna... nehéz lenne kifejteni ami erre enged következtetni , de határozottan az a megérzésem , még ha ez különösen hangzik is , hogy valamilyen szinten a javára vállt hogy ilyennek született. ( szinte látom Eriket magam előtt ahogy e kijelentésemre csóválja a fejét , de akkor is erre jutottam :D )
Nagyon örülök , hogy ezt ennyire lejött :D Mert pontosan ilyennek látom és jó visszajelzést kapni arról, hogy sikerült átadni amit átakartam :) Köszönöm :D