Hát itt a folytatás... én most nem érzem olyan jónak , nem tudtam a szokásos részletességgel írni és nem is lett túl hosszú sajna . De azért remélem lesz akinek tetszik :)
Ritka mikor az ember , végig rohan képzeletben élete képcsarnokán és mindent látva , pontosan tudja mikor volt az a pont mikor hajója zátonyra futott. Én még is tudom. Mindig megtalálom , mindig ráhibázom. De a felismerés utólag már mit sem ér. Szörnyű úgy végig járni az eddig megtett utat , hogy tudod semmi nem változtatatsz már, hogy tétlenségre és tűrésre vagy ítélve, holott már érzed , tudod , mit kéne tenned.
Még most is , szüntelen pereg az agyamban a sok-sok gondolat, fel-fel csillan néha a remény sugara , de aztán ahogy kigyúlt úgy el is lobban… Annyi kétségbeesett ötlet , annyi utolsó reménybe kapaszkodó terv … és vajon volt valahol egyáltalán kiút ? Egyáltalán létezett az amivel megmenthettem volna , vagy csak délibábot kergettem , mint egy futóbolond ? Nem számít … Most már, úgy kell tekintenem arra ami volt , mint egy tragikusan végződő mesére , amelyet nem én írtam. Minden ami fontos volt már elérhetetlen és aki akkor a legdrágább volt , most már csak egy lejátszott darab hősnője. Mindennél jobban szerettem, de sorsát soha sem tartottam kezemben. A történetszálak önmagukat írják és bár mindent megtettem érte , tetteim nem bizonyultak sorsfordítónak. Most ölnék, rombolnék , lennék merész és meggondolatlan , vakmerő is akár , hogy valamiképp magam írhassam a történetet, hogy megragadhassam a sorsot ,őérte . De már nem számít… most már csak annyit tehetek, hogy végtelenszer újraélem azt az átkozott pillanatot. A pillanatot, amelyről már tudom, hogy az volt az a pont , mikor már csak boldognak hittük magunkat. Mikortól minden apró kis perce az örömnek , már csak hazugság volt, illúzió. Mulandó mint a szappanbuborék , rövid mint egy hópehely élete. Mi még is igaznak hittük…
Mikor Kristinát holtsápadtan fektettem a pamlagra, tudom , az volt az a pillanat ami megmérgezte a jövőt. Amit rettegve vártam , amiről már sejtettem lelkem mélyén , hogy minden ránk váró szépet elviselhetetlenül fájóvá tesz majd egyszer. De a világért sem akartam felismerni. Nem , átnéztem rajta.
Csak a színtelen kis arcot láttam és azt az eddig ismeretlen , rettenetes aggodalmat éreztem , ami abban a percben tört rám , hogy a lány elnémult karomban.
Öntudatlan volt a láztól , mikor a házba visszavittem. Bár hihetetlen könnyű volt , egész testemben remegtem míg karomban tartottam. Akkor sem éreztem ilyen félelmet , mikor azt hittem élettelenül hoztam partra a lányt. Gyomor szorító pánik tört rám és az egyetlen ami még is higgadttá volt képes tenni, az maga a helyzet volt , a tudat hogy segítenem kell. A ház légkörét, néma, fojtott aggodalom kezdte uralni szinte abban a minutumban,hogy átléptem a küszöböt a lánnyal.
Mindig ijesztő a pillanat , mikor hibáink hirtelenjében világosan állnak előttünk . Mintha villám csapott volna belénk ,ahogy ballépésünk tudatára ébredtünk , de ez nem bénított meg.
Ahogy Hilja arca csak nem olyan fehérré vált mint Kristináé és ahogy Nicola remegő hangon már is vízért küldött , tudtam , hogy mindannyian hibásnak éreztük magunkat azért , ami történt. Hiszen , mind itt voltunk a lánnyal, körülvettük és a szemünk előtt volt, még sem figyeltünk eléggé. Hagytuk hogy ez legyen.
Hilja segített lefektetni a lányt és megszabadítani az szobában feleslegessé vált ruhadaraboktól. Igyekezett megőrizni nyugalmát,de keze minden mozdulatnál remegett kissé. Ahogy Kristina homlokához ért , megérezte milyen forró, arcára egészen rémült kifejezés ült ki.
– Le kell vinni a lázát. – Suttogta elgyöngült hangon. Egy szót sem szóltam, az egyetlen aminek értelmét láttam az a cselekvés volt. A konyhába rohantam , hogy azt tegyem amit a leggyorsabban meg lehetett tenni. Kishíján feldöntöttem a cselédet , aki a hirtelen felfordulásban teljesen megzavarodva egyetlen kis pohár vízzel igyekezett az ájulton segíteni. Én azonban megragadtam a karját.
– A vizet hagyd rám. Hozz törülközőt ! – Utasítottam hidegen. A lányt úgy tűnt némileg magához térítette a parancs , hevesen bólogatott aztán elrohant. Sietve telitöltöttem egy mosdótálat hidegvízzel és mire ezzel készen álltam ,a törölközők már a kezem ügyében voltak , a lány lélekszakadva hozta őket. És amint az én utasításomnak eleget tett Nicola lépett a konyhába.
– Annelie ! A kabátom , most! A lány meg sem állt, szaladt mintha a tulajdon életéért futna. Coula pedig hozzám fordult :
- Megyek , hozom az orvost. – Hangjából mély aggodalom csengett ki. Barna szeme már nem nevetett , mint néhány órával ezelőtt , vonásai feszültek voltak. – Lovon egy óra alatt megjárom.
Hálásan bólintottam , míg feltűrtem ingem ujját és egy törülközőt a vízbe mártottam.
Az egész épület elnémult a várakozás percei alatt. Az utolsó amit hallani lehetett, az ahogy Nicola ellovagolt. Mint aki ott vert gyökeret ,úgy őrködtem Kristina mellett. Állapota semmit sem változott . Lehunyt szemmel feküdt, csak néha rezzent meg nyugtalanul, mint az , akit rossz álmok gyötörnek. Mellkasa szabálytalanul emelkedett , nyakán , vékony bőrén át pedig, látni lehetett a kék ütőeret , amely szaporábban lüktetett a láztól. Nézni is gyötrelmes volt még is mozdulni sem bírtam mellőle. Kitartóan cseréltem a kendőt homlokán és két csuklóján , egyre csak abban reménykedve ez ad némi enyhülést a lánynak , leviszi a lázat.
Egyebet tenni nem lehetett. Hilja azon volt , hogy oldja feszültséget , de nem tellett sok időbe míg saját aggodalma őt is némaságra bírta. Kezét tördelve ült mellettem vagy friss vizet hozott a borogatáshoz. Jól sejtette , hogy nincs szó ami most használna bármit is. Az egyetlen hang ami képes volna a rendet vissza állítani , az annak a lánynak a hangja volna aki most nem szólhatott. Akinek keze ott pihent az enyémben , akinek forró arcát simogattam, hiába.
Őrjítő volt a várakozás, pillanatról pillanatra egyre jobban féltem. Féltem , hogy Nicola hiába jön. A félelemnek ezt az emésztő fajtáját nem ismertem még. Nem tudtam, hogy az ember félthet így mást is mint saját tulajdon életét. Beleborzongtam a tudatba. A törékeny kis alakra pillantva , pedig úgy éreztem , ha ő haldoklik az én világom is összeomlóban van. Pengeélen táncol, összeroppan , mint üres tojáshéj a nyomás alatt.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése