Balerina

Természetesen ez nem a végső verzió :)

1877

- Erik -

Különös úgy élni, hogy  nem tudnak létezésedről. Hogy holmi rémhistóriának hisznek. Különös, és olykor módfelett mulatató.  Csak nézed  az emberek kis életét, úgy hogy nem kell többé kivenned belőle a részedet. Mindennek tanúja vagy, mindent látsz és hallasz, de kötelezettségeid  nincsenek, mert nem is létezel. A háttérbe húzódva, a kulisszák mögött, még is nagyobb hatalommal felruházva, mint bárki hinné. A korlátlan úr itt én vagyok, még ha egyesek számára ez nem is nyilván való.  Igen, odafönt, a csillár fényében fürdő népek, azt hiszik övék  a világ,övék itt minden. Csakhogy, van ám egy másik világ, egy világ amely az enyém. Rivaldafény, csillogás nélküli árnyéka az övéknek, én még is többre becsülöm, mint azt amely határtalan hiúságában, pimasz képmutatásában  kivetett magából .  Egymást keresztező, párhuzamos és még is ellentétes . Az ő mennyországuk  és az én poklom.  És még is, az alvilág mélyéről feltekintve, olykor Istennek érzem magam.  Valakinek, aki mindent tud, mindent a kezében képes tartani, míg a gyanútlan emberiség a szemeláttára komédiázik. Igen, gyakran  sétálok  világaink mezsgyéjén, és elnézem az életet. Figyelek, ahogy minden bizonnyal a Mindenható is teszi.  Nézem  az enyém fölött pöffeszkedő uradalmat, és nem tudom már egynek mondani magam lakóival. Nem, már nem tartozom hozzájuk . Nem kellek nekik, hát nekem sincs szükségem rájuk !  A homályból, fensőbbséges távolságból nézem őket, és többé nem érzek késztetést,  hogy közéjük vegyüljek. Különös és merőben ellentmondásos az érzés amely a felsővilágban élőkre tekintve elfog. A megvetés és a közöny furcsa elegye.  És még is, mint mondtam, gyakran  tanulmányozom az embereket. Ellátogatnak az Operába, hogy az unalmukat elűzzék egy darab megtekintésével. Nos én ugyan ezt teszem.  Nézem a színjátékot , amelyet ők adnak elő nekem . Meglepően más az én  szemszögemből látni, mindent az árnyékból figyelve. Kívülállóként  szemmel követni azt aminek hosszú éveken át magad is részese voltál. Az egész élet, már csak egy színdarab. Nekem nincs más dolgom, mint naponta megtekinteni az újabb felvonást, a páholyomban ülve. De nem csak néző vagyok. Ha akarom, rendező is. Elég egyetlen mozdulat és az események az én kedvem szerint peregnek, mert minden kis marionett zsinórját én tartom kezemben. Értek ahhoz, hogy elérjem amit akarok. Az Opera az én színházam és mindenki nekem játszik. És ezt az én gyanútlan társulatom, nem is sejti. Szánalmas bábfigurák. Álmukban sem hinnék, hogy amint belépnek a főbejáraton, vagy a személyzeti bejárón, már nem a maguk urai. Minden számukra láthatatlan mozdulatom  befolyásolja az Opera életét. Akit boldognak kívánok látni, az nevetni, akit sírni, az pedig zokogni fog.  De olykor biztosan még az Istenek is a könnyebbik utat választják; csak hátradőlnek, és várják, mi történik.  És bevallom ez a szórakoztatóbb.

Hány komédia, hány dráma és tragédia futott le a szemeim előtt. Mind olyan, amelyet senki soha nem látott olyan szemszögből, ahogy én néztem végig. Egyetlen világhíres darab sem ér fel azzal, amelyet az élet ír.  A szereplők csak nagy ritkán primadonnák és éltetett, körül rajongott tenorok, a társulat, mint mondtam, mind azokból áll akik színházam küszöbét átlépik. Láttam mulatságos kevésbé vidám jeleneteket a társasági életből. Pojácák, tragikák és naivák szép számmal akadnak a való életben is. A kicicomázott tömeg  páratlan szórakozással örvendeztetik meg azt aki kívülről figyelheti meg farsangjukat. De ha a maszkabálnak vége, a díszes forgatag hazatért, akkor is van még a műsoron egy-két ráadás. Az Opera falai között soha sincs teljes csönd, a színdarab , még akkor is fut, ha a nagyközönség számára már legördült a függöny. A színpad soha sem üres. Mindig van mit nézni, akkor is ha a nyűzsgés már koránt sem akkora, mint egy báli estélyen. Az igazi, túlzott ragyogástól mentes élet ekkor tárulhat a szem elé. Nincs librettó a kezedben, a szereplők azok akik, önmagukat játsszák. Nincs smink, máz, a jelmez az öltözőkben hever. Vagy ismered akiket látsz, vagy teljesen idegenek számodra. A történet pedig mindannyiszor új. Soha sem tudhatod, pontosan mire számíthatsz. Az egészben nagyobb a rejtély mint a legmisztikusabb Operákban . Mindent akkor és ott értesz meg, amikor történik, a szemed láttára esik meg. Kóristák tréfás civakodása, a személyzet pörlekedése. Kis énekesnő bájos csevegése udvarlójával vagy épp könnyes monológok egy-egy alkalmazott szájából, akikkel elbánt az élet. Aki figyel az mindig talál is valamit. Sosem tudom, mi az ami aznap a színpadra kerül a főműsor időn kívül.

És vannak olyanok, melyeket talán soha sem fejthetek meg.  Röpke jelenetek, amelyek, ki tudja miért, agyamba égnek, és emlékeim közé fészkelik magukat, makacsul kísértenek. Csak párbeszédek, melyet hiányos értesüléseim miatt, nem értelmezhetek, apró megmozdulások, melyeket én a külső szemlélő képtelen vagyok értelemmel felruházni. Számomra jelentéktelenek. És még is, unos-untalan visszatérek hozzájuk, a rejtélyükön rágódóm, az értelmüket kutatom .

A minap tanúja voltam, ha úgy tetszik egy némajátéknak. A sok közül, amelyet végig néztem, talán ez volt az egyetlen, amely kitartóan nem hagy nyugodni. Mindig lepereg a fejemben, újra és újra. A szereplők sem újak, pusztán frissen felfedezettek, olyanok akikre eddig nem fordítottam figyelmet. Közülük is egy az aki valami rég, belőlem kiveszettnek hitt érzést ébresztett fel bennem.  

A színház aznap nem fogadott látogatókat. Próbák folytak és meghallgatások a színfalak között, amelyeken  csak az arra felhatalmazott személyek lehettek jelen. Én, mint mindig, az egyedüli hívatlan vendégként, halálos nyugalomban, páholyom rejtekében, kitűnően szórakoztam.  A karmester elé, szép számmal léptek, a magukat tehetségesnek ítélő hölgyek és urak. Rikácsoló pávák és öntelt kakasok. Egy sem ütötte meg igazán a mércét, amelyet én a szerződéskötéshez elengedhetetlennek találtam. Ismét elkönyveltem magamban, hogy zsűrink inkább részesíti előnyben a csinos arcocskát, mint a tiszta hangot. Engem azonban, nem hat meg az ilyesmi. Akinek mennie kell, az előbb utóbb menni is fog, ha azt akarom, szerződés ide vagy oda . Bár legjobb indulattal füleltem, még így sem akadt olyan akit szívesen hallgattam volna . Kezdett lassan telni az idő. Egyes előadások, egyenesen fájdalmasra sikerültek és még koránt sem volt vége a meghallgatásnak . A türelmem fogytán volt . Lassan de biztosan kezdett megvilágosodni előttem, hogy itt ma nem fog elhangzani semmi igazán figyelemre méltó. Elhatároztam, hogy menekülőre fogom a dolgot és nem hallgatom tovább az önjelölt dívák fülsértő produkcióit.

Ám még mielőtt bármit tettem volna, valami magára vonta a figyelmem. Vagy is inkább valaki. Az egész színpadot van lehetőségem belátni, most még is, a szín baloldalán álló zongora körül csoportosuló énekesekről egy félreleső kis zugra tévedt tekintetem.  A világítás most jóval gyérebb volt mint az esteken, így kellő sötétséggel szolgált azoknak akik nem kívántak feltűnni. És volt még rajtam kívül, aki a homályból figyelt. Aprócska alak sziluettje sejlett át egy elől hagyott díszlet, egy festett  vásznon át. Percekig, szinte mozdulatlan volt, akár egy szobor . Aztán , mikor a gyülekezett a színpadon kezdett szét oszlani, már csak ketten hárman vártak meghallgatásra, a másik hívatlan vendégnek, kíváncsisága úgy látszik még is nagyobb bátorságot adott. Óvatosan, mint aki fél , hogy tetten érik, kimerészkedett a díszített vászon mögül. De csak éppen hogy én jobban felmérhettem, más továbbra sem láthatta. Mindjárt nem is volt olyan rétéjes  a dolog. Egy lány volt az. Kicsi,de arányos termete, szinte már tündérszerű karcsúsága elárulta, hogy alighanem a balettkar tagja. Ezt cáfolhatatlanná tette, hogy, a sötétből előfehérlett könnyű, egyszerű  balett ruhája , melyet a próbákon,órákon szokás viselni. Már nem volt olyan meglepő, hogy ott látom ,nyilván a meghallgatás utáni próbákra érkezett. Még is most inkább őt figyeltem, mint a számomra teljesen érdektelenné vált egyéneket a színpad túlfelén.  A lány, csendben várt a homályban . Aztán hamarosan , feltűnt egy arc is . Kissé sápadt , de finom vonások ültek rajta és különös, néma rajongás. Igen , a kis balerina arcán félreérthetetlen, csodálat ragyogott. Különös, sóvárgó, bánatos  áhítat volt kiolvasható tekintetéből . Akár valami templomi imát hallgató apáca, olyan rezzenéstelenül figyelte az éneklőket. Mintha minden hang, valami alig elviselhető vágyódást ébresztett volna benne. Most már jóval különösebb látványt nyújtott számomra, mint egy kíváncsiskodó ,a balettkarból. Ennek a különös rajongásnak, amely minden vonására ki ült, rám is hatása volt. A lány szeméből kiolvasott keserűség, pedig még inkább. Szerettem volna érteni az okát, tudni amit ő tudott. Már rég nem érdekel annyira senki sem, hogy feltegyem magamnak a kérdést; ugyan még is mi nyomhatja a lelkét ? Most még is, a sápadt kis arcra nézve, csak ez járt a fejemben . A lány továbbra is mint akit megbűvöltek úgy függesztette szomorú szemeit az éneklőkre, mintha legalább is királyok, királynők állnának a zongora mellett. És fülelt, látszott , hogy minden érzékét arra összpontosítja, hogy a zene minden egyes rezdülését képesek legyenek felfogni. Furcsa, de  itt a zene világában, most láttam először hogy valaki ennyire, a hangok hatalmába kerüljön. Lenszőke haját magas kontyba fogta, így jól láthattam, hogy mindkét kezét mellére szorította , mint aki azon igyekszik, hogy elnyomja szívének heves dobogását. Így hallgatott végig két fellépőt, a legnagyobb gyönyörűséggel és egyszersmind bánattal arcán . Aztán  felcsendült a Dido panasza. És a lány, ha lehet még jobban a zene hatása alá került . Lehunyta szemét és minden vonására kiült,egész lelkével átérzi a dallamból áradó minden fájdalmat. Szinte azt vártam, hogy ki lép az árnyékból és maga is énekelni kezd, azzal a felmagasztosult  áhítattal, ami szemében tükröződött. De nem tette. És engem megmagyarázhatatlan csalódottság fogott el . Szerettem volna hallani és isten a tudója miért, de egy pillanatig biztosan tudtam, hogy a lány maga is szerette volna hallatni a hangját. De nem tette , nem énekelt . Láttam ahogy elfojtja magában a késztetést, hogy egy perc múlva már ne is lehessen sejteni. Néma maradt és ez ki tudja miért, de fájt, dühített. Hallgatott, az ajka meg sem rebbent, szótlan maradt akár valami kísértet.

A megalgatásra érkezők pedig szépen  távoztak . Alig , hogy az utolsó is lelépett a színpadról, már hallani is lehetett a balett kar lányainak ismerős csicsergését. Szépen lassan, mindenki  a próba helyszínére szállingózott, akár a hópelyhek. Az elcsatangolt lányt senki  észre sem vette, senki még csak hozzá sem szólt . Úgy foglalta el helyét társnői között, akár egy kis árnyék . Szerényen megbujt közöttük, a háttérbe húzódott . Míg társai a balettanárnő intése ellenére is folyvást csacsogtak, ő egyetlen árva szót sem szólt . Szeme mindig az oktatón volt, figyelme nem kalandozott el. Mozdulatai hihetetlen összhangban voltak a zenével, minden apró rezdülése  egy volt a dallammal. És igen, bár a táncban úgy tűnt feledte bánatát, arcán idővel még is az a gyászos szomorúság tűnt fel újra. Úgy táncolt akár egy angyal és még sem volt boldog.  Egész teste egy volt a zenével, a dallamra bízta magát, az mozgatta és még sem oldódott fel egészen . Valami nincsen rendben ezzel a lánnyal. Valami gúzsba köti, valami sorvasztja belülről. Ahogy ez a gondolat felötlött bennem, akaratlanul is keményen megszorítottam a páholy mellvédjét. Ez a lány, csak táncolt, de még is akár ha dalolt volna ! Néma volt , erővel hallgatatta el saját magát. De én így is hallottam . Hallottam azt a hangot , amivel szólhatna, amivel dalolhatna. Éreztem, hogy kínozza a saját csöndje, hogy gyötri saját magát némaságával . Igen, gyötrődött, mint az akinek nyelvét kivágták és képtelen szót érteni a világgal. Csak táncolt. Arca alabástrom fehérén egyedül csak a csillogó könnyek beszéltek bánatáról.